Jó pár év és néhány pofára esés kellett hozzá, de mára már sikeresen megküzdöttem a Valentin nap démonával.
Az év ezen napján általánosságban kétféle magatartás csatázik egymással. Az egyik tábor kiváltképp szeret és kiélvezi, hogy szeretve van. A másik tábor pufog, nagyon nem érti és minden végtagjával kapálózik attól félve, hogy elsüllyed a nyáladzó emberek tengerében.
Nem nagy talány, hogy én melyik tábort erősítetem sokáig.
Az első rossz tapasztalat még általános iskolában esett meg velem, amikor egy felejthetetlen pénteki napon, úgy éreztem 13-a van, mert minden összejött. Nagyon szerencsétlen nap volt és mindehhez hozzájött még az is, hogy nagyon szerelmes voltam, de túl plátói volt a dolog. A sztorit mindenki ismeri, rég lerágott csont.
Innentől kezdve minden évben személyes sértésnek vettem a Valentin napot és habár titkon szerettem volna a másik csapatot erősíteni, sosem jött nagy változás.
Volt már minden. Ittam, sírtam, csokoládét faltam, valamikor pedig nagyon reméltem és szinte mindig megfogadtam, hogy a következő évben már lesz mellettem valaki. Akárki. Bárki.
A sors persze nem így hozta. Volt egy nagy szerelem az életemben, meg volt egy másik, ami aztán megölt bennem minden kapcsolat iránti igényt. Feltettem mindent, a szívemet-lelkemet, aztán amit cserébe kaptam az egy hatalmas pofára esés volt, egy mosoly kíséretében.
Azóta megerősödtem. Rájöttem arra, hogy valószínűleg sosem leszek egy értelmes párkapcsolat részese és, hogy Channing Tatum és Ryan Gosling mellett, már más férfi úgysem férkőzhet a szívembe.
Felpillantok a könyvemből, ha meglátok egy szépfiút, visszamosolygok a baristára, ha úgy érzem flörtöl velem, de ezeken a pár másodperces, felüdítő pillanatokon kívül nem kell több az életembe. Nem hárítok semmit sem tudatosan, nincsenek nagy ígéretek, meg elhatározások, csak szimplán képtelen vagyok egy értelmes kapcsolatra. Ez biztos valami genetikai mutáció.
Úgy érzem, hogy nem tud semmi sem jobban lázba hozni a divatnál, a zenénél, az alkotásnál. Nekem ez a szerelem. A művészet az, ami kiegészít.
Visszatérve egy kicsit magára a szerelemre.
Semmi problémám a szóval, a fogalommal, az érzéssel. Imádom a nagy szerelmi klasszikusokat, a The Notebook-ot, meg a csodálatos Moulin Rouge-t és az is biztos, hogy ma este a TV előtt fogok csücsülni, csak, hogy újfent végig bőgjem, a The Vow-t.
Rajongok a The Beatles visszafogott szerelmi vallomásaiért, az Üvöltő szelek az egyik kedvenc könyvem.
És szépnek tartom az álompárok szenvedélyes románcait, Channing és Jenna Dewan-Tatum szerelme, a példaértékű mesés SZERELEM, aminek örökké kell tartania.
De nekem bőven elég, ha a rózsaszín köd, csak ilyen formában van jelen az életemben.
Boldog Valentin napot, szerelmesek!
Peace Out
.jpg)
