Titkos ajtó - Chapter 6: Csók

Vagy most, vagy később, de találkozunk!

Sose hagytam még cserben, ki épp rám szorult,

S megtapasztalod, hogy magam vagyok a csók!

Vagy most, vagy máskor, de találkozunk!

Hiszen énhozzám fut rázós és sima út,

Ha napfény ragyog, ha a szmog körbefog, mind én vagyok!

És a holdfény fakul, száraz kortyot nyelsz,

Szíved ugrál vadul, élsz, bár hálómban vergődve egy év egy perc.

Ám a pókcsók felold, terhed szárnnyá lesz,

Ez a csók gyógyít, szabaddá tesz.

S ha ezt, ha azt mélyen megszereted,

S a szívedben tesz-vesz a szent szeretet,

Az a csúcsokra hajt, de ha már fölemelt, elejt.

Így-úgy, de mindenki oly helyre jut,

Hova indult, de honnan már nincs visszaút,

S keserű lesz az édes, és rosszak a jók, megvált e csók.

S bár a holdfény fakul, száraz kortyot nyelsz,

Szíved ugrál vadul, élsz, bár hálómban vergődve egy év egy perc.

Ám a pókcsók felold, terhed szárnnyá lesz,

Ez a csók, mi felold, csak a csók, nem is kell, hogy szeress.

Mert nálam nagyobb mazochistát a világon nem találsz máshol.

Titkos ajtó - Chapter 6: Csók

Csókokat adunk, csókokat kapunk, osztogatjuk szabadon, mint tüsszentéssel a náthát.

Kíváncsiságból, szimpátiából, szenvedélyből, szeretetből.

A jelentőseket pedig elraktározzuk úgy ahogy vannak, mindenestől.

***

Annyiszor töprengtem azon korábban, milyen is lenne megcsókolni őt.
Tolakodó lenne vagy törődő? 

És én... tapogatózó lennék vagy mohó?

Jelentene valamit? 

Neki is?

Akárhányszor is gondolkodtam ezen, sosem kezeltem valóságként, csak egyfajta elrugaszkodott agyszüleményként, ami sosem történik majd meg úgysem... mert nem történt közöttünk semmi komoly sosem.

Beszélgettünk, kerestük egymás tekintetét, éreztük a másik jelenlétét.

De a testiség minden formája csak illúzió volt.

Alig 3 hónapja történt.

Találkoztunk.

Csak úgy hirtelen felindulásból. A semmiből jött az egész.

Korábban nem volt példa még csak hasonlóra sem.

Nem voltak reményeim, meg nagy elvárásaim. Úgy kezeltem a helyzetet, mint mikor két haver összefut egy este, múlatni az időt.

Nem izzadt a tenyerem, nem izgultam.

Nem röpködtek pillangók a gyomromban. Nem féltem attól mi lesz, ha kínosan alakul az este.

Csak vele akartam lenni.  Mert állandó jelleggel vonzott a jelenléte.

Ittunk. Beszélgettünk. És még többet ittunk.

Összemosódott minden körülöttünk. Mi pedig szép lassan a massza részévé váltunk.

Egyszer megkérdezte csak úgy a semmiből: ,,Megcsókolnál engem?"
Akkor elhessegettem a gondolatot. Nem akartam válaszolni, mert tudtam az hova vezet.
Az visszafordíthatatlanul megváltoztatta volna a viszonyunkat.

***

Önsajnálatra hajlamos, pesszimista ember vagyok, számos elkeseredett, negatív gondolattal, amit gondolkodás nélkül osztottam meg vele.

És az egyik ilyen kifakadós pillanat után nézett mélyen a szemembe, majd súgta a levegőbe, mintegy saját magának: ,,Nem bìrom tovább!"

Hiába láttam ahogyan egyre közelebb hajol, éreztem ahogyan egyre inkább ugyanazon a levegőn osztozunk... még akkor sem hittem el, mikor már éreztem az ajkait az enyémeken...

... hogy most végre megcsókolt.

Tényleg megtette.

Nem emlékszem arra, hogy mi járt a fejemben. Hogy volt-e ott egyáltalán valami.

Hiszen teljesen letaglózott. 

Nem értettem. 

Hitetlenkedtem.

Aztán mikor végre felfogtam mi is történik... ott vesztem el először. 

De úgy teljesen.

Feleszméltem, majd óvatosan visszacsókoltam.

Annyira ártatlan volt az egész. Az a bizonyos első. Mikor még csak a tapogatózásról, meg az ismerkedésről szól az egész. 

Keresitek az átléphető határokat.

Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, nem tudtam mit kezdeni a belülről szétfeszítő izgalommal.

Csak magamba akartam szippantani a pillanatot, ugyanúgy, mint ahogyan a pillanat szippantott magába engem... nem is emlékeztem mikor történt utoljára olyan, hogy valaki olyan csókolt volna meg, akihez érzelmek fűztek. 

Akinek nem csak a külseje, hanem a személyisége is ugyanolyan erősen vonzott magához.

Bármennyire is próbáltam, nem sikerült visszaemlékeznem.

Ahogyan egyre mélyebben magával ragadott minket az éjjel, egyre bátrabban fedeztük fel egymást.

Nem csak testileg, lelkileg is.

Mindig imádtam ahogyan mesélt. 

Komolytalan dolgokról, meg komolyabbakról... közben én hozzábújtam, ő meg átölelt. Megpuszilta a fejem búbját. Én meg játszottam a kezével.

Olyan természetes volt az egész.

Biztatott. Próbált jobb belátásra bírni. Hajtott, hogy menjek a vágyaim után. Hogy ne hagyjam, hogy elvegyék tőlem azokat az álmokat, amik eddig motiváltak. 
Mintha érdekelte volna, mi van ott legbelül.

Rosszul éreztem magam. Annyira váratlanul ért az esti kiruccanásunk, hogy semmi időt nem fordítottam a megjelenésemre. Ő mégis azt mondta: Nem számít, hogyan nézek ki. Attól még én vagyok.

Elhittem.
Honnan tudhattam volna, hogy ez is csak a játék része?

Együtt voltunk hajnalig. És egyre mélyebbre és mélyebbre rántottuk egymást.

Úgy értünk egymáshoz, mint akik ezer éve ismerik egymást.
És vágyakoztunk a másik után, mintha az tiltva lett volna.

Pedig szabad volt minden. A rossz időzítés ellenére is.

A búcsú közeledtével már eltűntek a határok. Átadtuk magunkat az érzésnek. A szenvedélynek.

Hagytam volna neki bármit. 

Mert mindig saját magam elé helyeztem az ő igényeit.
Az ő vágyait.
Az ő boldogságát.

Ha másról lett volna szó, semmi sem történt volna.
De ezt persze ő honnan is tudhatná?

***

A kocsmában, záróra után, véget ért a kalandozás. Mikor onnan kiléptünk, újra a valóság ölelt minket körbe. Haladtunk egymás mellett. De nem repkedtek a szikrák. Nem voltak ölelő karok. Nem volt ott semmi, csak a bizonytalanság.

Meg egy félszeg mosoly a villamosmegállóban. 

Mikor hazafelé tartottam rám írt. Hogy vigyázzak magamra.

Én akkor még tényleg azt hittem, hogy törődik velem. 

Hogy tisztel.

Hogy jelentek neki valamit.

Hogy ebből valami komoly is lehet.

Hogy lehettem ennyire nevetségesen és undorítóan naiv?

Folytatása következik...

Peace Out