A jó, a rossz és a csúf: 3. fejezet - A jó

Úgy érzem jár nekem egy kicsi happy end, ezért a ,,Jó, aki nem is olyan JÓ" történetét hagytam a trilógia legvégére.

Sosem tudtam eldönteni egyértelműen, hogy pozitív volt-e ennek a fiúnak a feltűnése az életemben vagy, hogy ő volt-e az, akinél meg kellett volna húznom azt a bizonyos vonalat...

Jó érzés volt újra hinni abban, hogy akadnak még olyan férfiak, akik hátsó szándék nélkül kedvesek és törődőek. Persze nincsenek tökéletes példányok, ha mindehhez őszinteség társul, szinte elkerülhetetlen, hogy az ember valamikor megégesse magát.

Legalább nem foghatom arra, hogy ő nem szólt előre...

***

A ,,jó", egy feltörekvő, korombeli zenész fiú, akivel semmi sem ment hétköznapi módon.

A neve alapján azt gondoltam magyar fiú, de az ő kezdeményezésére mégis angolul folytak a beszélgetéseink. Egy véletlen folytán derült csak ki, hogy a képeim miatt gondolt külföldinek és meg sem fordult a fejében, hogy magyarul írjon rám.

A tinder világát viszonylag hamar kinőttük és minél többet beszéltünk, annál biztosabb voltam abban, hogy élőben is megakarom ismerni őt.
Tetszett, hogy a realitás talaját súroltuk, érdemleges dolgokról beszéltünk és, hogy nem a szexualitás foglalkoztatta beszélgetéseink során.

Szórakoztató volt, érdeklődő és ugyanannyira szenvedélyesen szerette a zenét, mint én.
Nyilván nekem ennél nem is kellett több.

***

Az első találkozásunk teljesen véletlenszerű volt.
A születésnapom utáni délutánon, meglehetősen megviselten és gyanútlanul majszoltam valami zsíros péksüteményt a metróaluljáróban, mikor hirtelen lehuppant mellém ez az ismerős alak.
Habár nagyon fáradt voltam és már csak a hazaútra koncentráltam, mégis azonnal megismertem.

Sosem hittem a sorsban, de akkor teljesen elbizonytalanodtam.
Lássuk be, mekkora esélye volt annak, hogy ismeretlenül egymásba gabalyodunk? Hogy mindketten ugyanarra a metróra szállunk, ugyanabból a megállóból?

Annyira váratlanul ért az egész szituáció, hogy zavaromban megkínáltam péksütivel.

Ő a Toldiba ment, én pedig Újpestre, úgyhogy együtt felszálltunk, utaztunk egy hosszadalmas megállót, majd egy kínos puszit nyomtam az arcára mielőtt leszállt.

A nap hátralevő részében csak ő járt a fejemben.

Az első benyomás számára is meggyőző volt, így arra a következtetésre jutottunk, hogy ideje lenne egy előre leszervezett találkozónak is.

Konkrétumokig azonban egy darabig nem jutottunk el.

Megesik, hogy az ember akármennyire is erőlködik, egyre távolabb kerül a céljától, ahelyett, hogy közeledne felé.
A kapcsolatunkat ettől a momentumtól végigkísérte ez a megállapítás.

***

Egy fülledt nyári estén, egy Parkos Brains koncert előtt írogattunk egymásnak arról, hogyan folytathatnánk az estét közösen, de nagyon bizonytalan voltam. Nem tudtam jó ötlet-e az első randit este 11 után lebonyolítani.
Hiába tudsz valakivel írásban éjjel-nappal elbeszélgetni az élet minden egyes apróságáról, lehet, hogy a valóságban megöl mindent a kémia hiánya.

Mégis úgy alakult, hogy beadtam a derekam.

Éjfél előtt pár perccel, az Akvárium előtt találkoztunk.

Már első látásra is tetszett, de a második alkalommal több időm volt megnézni őt. Kifejezetten helyesnek tartottam. Csillogtak a szemei, az ajkain huncut félmosoly játszott, még a rakoncátlan göndör fürtjeit is imádtam.
Tetszett a stílusa és a kisugárzása és még az sem zavart, hogy alig volt magasabb nálam.

Visszagondolva tinderes tapasztalataimra, ő volt az egyik ,,legjobb fogásom", tényleg vonzódtam hozzá, gördülékenyen ment vele minden.
Tipikusan az a srác volt, akinél elgondolkodtam azon, vajon miért is regisztrált az applikációra, hiszen minden adottsága megvolt... voltaképpen bármihez is, ami a célja volt.

Az este elején egy-egy sörrel a kezünkben sétálgattunk a Király utca környékén, majd egy kis beszélgetés után elvitt a Fogasházba. Akkor és vele voltam ott először és óriási élmény volt. Úgy éreztem magam, mintha egy amerikai sorozatba csöppentem volna, jókedvű tömeg szedte szét a helyet, szinte mindenhol folyt az alkohol, egy emberként táncoltunk mindenkivel, miközben a kivetítőn mesét néztük.

És amikor annak eljött az ideje megcsókolt.

Pár órányi tánc után átmentünk a Füge udvarba, ahol nyugodtabb körülmények között tudtunk beszélgetni újra.

Kicsit komolyabb hangvételben, előző szerelmekről, jövőbeli tervekről...

Mikor én kifejtettem mennyire vágyom már egy kapcsolatra, ő őszinte volt és elmondta, hogy ő nem éppen tart ugyanitt az életében. Utazni szeretne, megismerni a világot. Nem itt tervezi a jövőjét, éppen ezért egy kapcsolatba se tudna belemenni.

Ez volt az első alkalom, mikor valaki igazán őszintén elmondta mit is vár el az életétől. És becsültem ezt benne, mert időben szólt, bár az is igaz, hogy fájt is egy kicsit a dolog.
Tényleg nagyon megkedveltem.

Hajnaltájt fejemet a vállára hajtva döcögtünk a buszon, onnan pedig kézen fogva szeltük át az éjszakát egymás oldalán. És ő ennyiből is megállapította mennyire szüksége van a lelkemnek ezekre az apró gesztusokra. Rég éreztem azt, hogy valaki ennyire figyelt volna rám. Nem csak a nőre, hanem a mélyebben lakozó emberre is.

***

12 órát töltöttünk együtt, mielőtt hazaindultam.
Életem leghosszabb és legtökéletesebb randija volt ez.

Hazafele a villamoson ülepedett le bennem az este és az intenzív élmények hatására elsírtam magam.
Valószínűleg akkor tudatosult bennem, hogy bármennyire is jól éreztük magunkat egymással, ennek a dolognak nem lesz komolyabb folytatása.

A randi után mégsem volt bennem kérdés, mikor felvetette az ismétlés lehetőségét.

***

Sosem gondoltam erre így, de úgy érzem az élet volt az, ami közbeszólt.

Nagyon beteg lettem, napokig nem jöttem ki belőle, így mire tudtam volna találkozni vele, addigra már neki nem volt aktuális, majd ő lett beteg.

Ezután mentem a Szigetre, majd szinte egyik pillanatról a másikra jelentette be, hogy elutazik Berlinbe.

Nem hetekre vagy hónapokra.
Azóta is kint van.

És hiába volt ő egy apró ajándék nekem a sorstól, sokáig nem tudtam rá így tekinteni.

Összetörtem utána.

***

Ő volt Teodor után az első olyan ember, aki mellett önmagam lehettem.
Aki mindennap keresett és érdeklődött utánam.

Ő volt az első, akihez vonzódtam.
Nem csak testileg, de lelkileg is.

Ő volt az első, akit utána megcsókoltam.

És ő volt az első ember egész addigi életem során, aki tényleg úgy viszonyult hozzám, amire a lelkemnek szüksége volt.

Emberséggel.
Törődéssel.

Tényleg ő volt a jó.

Tovább

Flow

Több, mint egy éve, hogy próbáltam megfejteni kinek mit jelent a létezés.

Egy hosszú éjszaka végeredményeként kezdtem el kérdezősködni ismerőseim és barátaim körében, hogy ők hogyan definiálnák a motivációs erőt, ami elindítja őket minden egyes reggel.

Bejegyzés is született belőle bár, ha röviden szeretném összefoglalni a tartalmát, akkor a kedvenc válaszommal utalnék vissza az akkori írásomra: 

,,Az élet értelme a pina és a rakott krumpli."

A kérdéskör azóta kiegészült a boldogság fogalmának üldözésével.

Mivel most nagyon nem találom a helyem és szükségem van egy hobbira az önsajnálat helyett, úgy döntöttem beleásom magam egy kicsit a pszichológiába.

Nem azért, hogy megértsek másokat, azt már feladtam. Inkább önismereti célból, ami talán elvezet majd oda, hogy el tudjam fogadni magam olyannak, amilyen vagyok.

Mondhatni ez az előzménye annak, hogy ma megvettem a Flow (a fogalommal már többször is találkoztam, de egy-két mondatos definíciókon túl sosem foglalkoztam a témával) c. könyvet.

Ma a fogorvosi kínok után, bementem a könyvesboltba, hogy keressek valami önsegítő könyvet, amivel szánalmasan begubózhatok egy kávézó meleg sarkába, míg megszűnik az arcom jobb oldalát kínzó zsibbadás... sokadikként emeltem le végül a fentebb említett könyvet.

Nem volt benne különösebb sorsszerűség, de éreztem, hogy elérkezett az idő, hogy végre elolvassam mit is tud ez az úgynevezett áramlás és hogyan lehetne teljesebb az életem, ha megtanulnám beleépíteni a megszerzett tudást.

Érdekes a kapcsolat a boldogság, az élet értelme utáni kutatás és az áramlás fogalma között.

Akkor vagy boldog, ha jó úton haladsz az önmegvalósítás felé és ez akkor lehetséges, ha úgy éled az életed, hogy minden a helyén van. Ezt pedig úgy érheted el, ha gondtalanul fel tudsz oldódni azokban a dolgokban, amiket csinálsz.

Persze ez egy sarkalatos megfogalmazás és habár még csak a könyv elején járok, már most nagyon érdekes gondolatokat váltott ki belőlem az író.

Egyrészt addig lehetsz boldog, míg haladsz a megfoghatatlan valami felé, ami a te életcélod. Miután elérted, újabb vágyaid keletkeznek, újabb célokat tűzöl ki magad elé, de ebben az esetben vajon képes-e az ember ténylegesen megvalósítani önmagát?

Másrészt pedig elgondolkodtam azon, mikor voltam utoljára boldog. 

Nem volt hosszas töprengés, élesen él bennem egy kép a nyár végéről, mikor egy ágyban fetrengve nevettem valakinek a karjaiban, aki gyönyörűnek nevezett, miközben egy harmadik személy a kolibri delfin rajzomon gúnyolódott egy kollégiumi szobában.

Nem tudom megmagyarázni, de éreztem, hogy azt a pillanatot el kell raktároznom. Akkor annyira gondtalan voltam és reményteli... nem kellett azon töprengenem mit érzek, mert tudtam, hogy az, az a boldogság, amit meg akarok tartani.

Csak sajnos ez nem egy hosszú távú dolog, kifejezetten az én életemben nem az, így szinte napok alatt ragadta el tőlem az élet a gondtalan boldogságot, hogy egy másik szemszögből is megtapasztalhassam mit is jelent a kifejezés...

...boldognak lenni.

Tovább

No love

És akkor most sajnáljuk egy kicsit a férfiakat a komplexusaik miatt, amiket voltaképpen mi váltunk ki belőlük a magas elvárásainkkal.

Szegény jólelkű férfiak, akikkel csúnya módon elbántunk mi nők és ebből kifolyólag döntenek úgy, hogy ők is így tesznek majd velünk a jövőben, mert így válhat csak kerekké a történet.

A sajnálat elmúlt?!

***

Egy olyan világban élünk, ahol senki nem akar párkapcsolatot, mert a férfiak inkább régi ösztönöktől hajtva űzik a vadakat, mert annál fontosabb dolog nem is létezhet, kifejezetten huszonéves fejjel. Az elköteleződés éppen ezért nagyon rossz dolog, ugyanahhoz a puncihoz hűnek lenni kifejezetten lelombozó lehet, mondjuk úgy az első 3 alkalom után.

Különben is a kapcsolat egy túlértékelt dolog, olyan feleslegesen értelmetlen, ha van valaki, akire támaszkodhatsz, akihez hozzábújhatsz, a beszélgetést pedig meg sem merem említeni, a pötyögős társadalom igényei ezen a téren meglehetősen csekélyek manapság.
Amúgy is, a felsoroltakat egy barát is tudja pótolni az uborkaszezonban.

Persze akadnak azért visszaeső próbálkozók.

Akik hűségesek meg tisztességesek. Nincs már ingerenciájuk 'egyéjszakás kalandokhoz'.

Legalábbis ezt állítják.
És olyankor tudni kell, hogy ez nem igaz, sőt óriási nagy hazugság, úgyhogy futni kell, jó messzire, abban a pillanatban, ahogyan valami hasonlóan álságos kijelentés hagyja el a szájukat!

Mert ekkor kezdenek üres ígéretekkel megalapozni egy megalapozhatatlan kapcsolatot, amiről te is tudod, hogy bármikor elillanhat, akár a képzelet.
Mégis hiszel és hiszel és azt gondolod ezúttal majd más lesz, most majd tisztelnek és törődnek veled és végre megkapod azt, amire olyan régóta vágytál...
Mert ez alkalommal más lesz.

Éppen ezért szép lassan megnyílsz, egyre bátrabbá válsz.
Elkezdesz újra bízni valakiben.

Azután, mikor megérkezik az önbizalmad, mikor elhiszed, hogy megkaphatod őt és mindent ami ezzel jár, pontosan abban a pillanatban, - de tényleg -, széthullik az egész.

Mert ő meggondolja magát.

A képzelet elszáll és te újra alázuhansz, értetlenül pislogva, hogy ez mégis miért történt meg veled újra.

Hetek, hónapok, semmit sem számítanak.

Hirtelen idegenek lesztek és eltávolodtok.

A kar, ami eddig átölelt, bajtársias vállveregetéssel enged utadra.

***

Legutóbb próbálkoztam, mert nagyon szerettem volna kapkodni a megfoghatatlan levegő után. Azt éreztem végre rám talált valami, ami felemel.

Mert ő kedves, meg figyelmes és minden olyan szar alak tulajdonság hiányzik belőle, amit szerettem volna elkerülni a korábbi tapasztalások fényében.

De a legvégén persze kiderült, hogy képtelenség ilyet találni.

A párkapcsolat amúgy is ördögtől való.

Végérvényesen elveszítettem a hitemet a férfi társadalomban.

Tovább

Titkos ajtó - Chapter 10: Az ajtó túloldalán

Régóta nem vagy, és nem is leszel már

Együtt miénk volt, az egész kisszobám

Kereslek másban, van hogy látlak, van hogy nem

De senki mellett nem vagyok, ki akkor lehettem

Hol vagy nyáron?

Hol vagy télen?

Hol vagy nappal?

Miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor

Hozzám képest

Bárhogy lesz, még te is változhatsz

Késő van hozzá, hogy itt legyél velem

Együtt miénk volt, a világegyetem

Üzennék újra, hogy veled mit vesztettem

De senki mellett nem vagyok. ki akkor lehettem

Hol vagy nyáron?

Hol vagy télen?

Hol vagy nappal?

Miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor

Hozzám képest

Bárhogy lesz, még te is változhatsz

Nem kérdeztem rá, bár nem is volt fontos

Talán túl léptél már, mindenen

Én már nem kérdeznék rá, és tudom, hogy pont most...

Mással ébredsz

Pedig itt is lehetnél

Mond hol vagy nyáron?

Hol vagy télen?

Hol vagy nappal? 

Miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor

Hozzám képest

Bárhogy lesz, még te is változhatsz

***

Ma van kereken egy éve, hogy kiteljesedett a történet. 

Ezzel pedig végérvényesen elérkezettnek érzem az időt ahhoz, hogy végre szabadon engedjem fájdalmam kis madarát és elkezdjem élni azt az életet, amit már nem árnyékol be a régi csalódás fájdalmas emléke.

10. fejezet: Az ajtó túloldalán

Mikor megláttam a nevét a kijelzőn, meglepetésemben leejtettem a telefonom az asztalra. Ebédszünetem volt és nem is voltam egyedül... Arra meg egyáltalán nem számítottam, hogy pont ő fog majd újra jelentkezni.

A kíváncsiság vezérelte. Ilyenek az emberek. Egy kósza kérdés, ártatlan köntösbe bújtatva, mintha az elmúlt időszak meg sem történt volna...

Így kezdtünk el beszélgetni újra. 

Eleinte kimért voltam és távolság tartó, nem tudtam milyen szándék lakozik a hirtelen jött felbukkanásban. 

De aztán olyan hosszan csevegtünk az aktualitásokról, hogy minden ez ellen tett kísérlet ellenére is feloldódtam a régi emlékekben és kicsit olyan volt megint minden, mint azelőtt.

Kerültük azt a bizonyos témát, óvatosan táncoltunk a szakadék peremén, attól félve, hogy egyikünk a mélységbe taszítja a másikat a legvégén...

Tartott ez már egy ideje, mikor végül nem bírtam tovább a gondolataimmal és megkérdeztem tőle azt, ami már a legelső perctől kezdve foglalkoztatott:

,,Miért írtál rám?"

Röviden és lényegre törően. Nem volt szükség arra, hogy becsomagoljam a kíváncsiságom, mert ő sem tett így sosem. Azt a szokásos őszinteséget kerestem benne, amit mindig akkorra tartogatott, mikor éppen össze akarta zúzni a lehetetlen vágyaimat.

Mert arra volt szükségem.

Valahol belül persze reménykedtem abban, hogy előáll majd valami ferdítéssel, de az igazság végtelenül egyszerű volt. Hallott rólam, meg a munkahely váltásomról és egyszerűen csak érdekelte, mi lehet a háttérben. Ahelyett, hogy másokra alapozott volna, úgy gondolta tőlem kérdezi meg.

Elég épkézláb válasz volt, persze apró csalódottságom remek példája annak, mennyire sok mindent képesek vagyunk belemagyarázni a férfiak jelentéktelen mozzanataiba.

Szinte hallottam, ahogyan valaki gúnyosan felkacag a hátam mögött.

Azt gondoltad, hogy most majd kellesz neki, mi?

Miután kielégítettem a kíváncsiságát, csúnyán el kellett volna hajtanom. Vagy csak figyelmen kívül hagyni az üzenetét és el se jutni az őrlődés újabb mélységeibe. Sajnos azonban megrögzött mazochistaként hagytam neki, hogy megint félrevezessen.

A beszélgetéseink hullámzóak voltak. Voltak idők, mikor fájóan hosszadalmasan elmélkedtünk a semmiről. És volt, hogy hosszadalmasan lekötöttük a másik figyelmét és akkor kicsit olyan volt minden, mint a legelején.

Valamikor azt éreztem kéreti magát. A számba akarta adni a szavakat, amiket, ha kimondtam volna, újra találkozunk, aminek ki tudja mi lett volna a vége.

Túlgondoltam, mindemellett a maradék büszkeségembe kapaszkodva engedtem el a gondolatot és habár sóvárogtam, mégis próbáltam kitérni az irányítása alól.

Mikor már nagy volt a hanyatlás, elkezdtem mással is találkozgatni. De ez sem volt gyógyír a sebre. Annak a fiúnak a mosolya mögött is csak azt a másikat kerestem, a szemeiből pedig hiányoltam azt az ismerős és mindent átható tekintetet...

Folyamatosan a telefonom szorongattam újabb üzenetekre várva és csak arra tudtam gondolni, hogy  valami csoda folytán új esélyt kaptam az élettől, amit most nem fogok elszúrni.

Ezen az érzésen pedig csak erősített, mikor a sokszor kerülgetett, érzékeny téma, mégis csak szóba került.

Sosem vallottam be neki teljesen az érzéseim.
De azt azért tudnia kellett, hogy mennyire kihasználtnak éreztem magam, miután csak úgy eltűnt az életemből. Hogy nem az fájt, hogy nem akart többet, hanem az, hogy képtelen volt elém állni és ezt felvállalni.

Ő elmondta, hogy akkoriban mennyire bonyolult volt minden, nem így akarta és rossz időszakot fogtam ki az életében.

Én pedig megértettem és inkább együtt éreztem vele, ahelyett, hogy kiálltam volna saját magamért és a boldogságomért.

Ekkor még azzal áltattam magam, hogy nekem a barátsága is elég. Mert lényegtelen, hogy miként funkcionál az életemben, egészen addig míg annak a részese.

Aztán rájöttem, hogy ez mégsem így van.

Egy kisebb szünet után egy alkoholos estén írt rám és gusztustalan stílusban adta elő magát, félreérthetetlen ajánlatot téve.

Ami a legszomorúbb az egészben, hogy engem még erre is levert a víz, izgalmamban félre kellett tennem mindent, amivel addig foglalkoztam, mert még akkor is reménykedtem.

Sokat hibáztam. Mondtam már sokszor. Naiv voltam, meg buta és ennyire vágytam a boldogságra. Ennyire szükségem volt valakire, aki segít nekem lélegezni, mert egyedül csak egy fuldokló voltam az oxigénhiányos világban.

Sokadik hibám pedig az volt, hogy évődésem nem tartottam meg magamnak. Nem sok embert vontam bele, de akiket igen, azok túlságosan szerettek engem és védeni akarták addigra már teljesen elveszett énem, amivel el is érték, hogy hamar a végéhez érjen fájdalmas kínlódásom.

Megtudtam, hogy miközben én arra várok, hogy válaszoljon, ő szüntelenül éli az életét. Minden este más lányokkal, habzsolva őket meg a különféle élvezeteket.

Mikor ez visszajutott a fülembe, akkor éreztem azt, hogy mennyire egészségtelen fordulatot vett a történetünk. Mindent alá rendeltem, nekem minden csak róla szólt. Mindenkiben őt kerestem és régen elmúlt emlékekben éltem.
Feladtam az életem, teljesen feleslegesen.

Neki mindeközben még csak eszébe se jutottam.

Hosszasan gondolkodtam, mielőtt két nagyon nehéz döntést hoztam.

Először töröltem az ismerőseim közül. Nevetségesen hangzik, de nem volt egyszerű. Annyi átbeszélgetett éjszaka után, hirtelen többé már nem villant fel a neve a beszélgetőpartnereim között.

Mégis a második lépés volt a legfájdalmasabb.
Pontot akartam tenni az egésznek a végére és mivel úgysem számítottam neki, úgy akartam mindezt, ahogyan ő is tette velem. Egy utolsó üzenetben...

Vívódtam azon, hogy tényleg ezt akarom-e. Mert ez visszafordíthatatlan lépésnek bizonyult.

A végére azonban elhatároztam magam és arra jutottam, ha tényleg változást szeretnék és elengedni őt végleg, akkor ez az, amire mindenféleképpen szükségem van.
Úgyhogy megírtam neki:

,,Igazad volt, többet akarok annál, mint amit adni tudsz nekem. Itt az ideje, hogy megpróbáljak tovább lépni, úgyhogy kiszállok ebből a játékból."

Szinte azonnal válaszolt.

,,Nem akarsz találkozni és megbeszélni?"

Nem értettem mi mondanivalója lehet még nekem. Ezerféle dolog suhant át az agyamon. Még ekkor is voltam annyira naiv, hogy az is megforduljon a fejemben, hogy esetleg mondani akar valami fontosat a közös jövőnkről.

Úgyhogy győzött a kíváncsiságom.

Borús júniusi délutánon találkoztunk. Egy ideje nem láttam már, mikor végre újra megpillantottam teljes valójában. 

Az arcára pillantva azonban már éreztem, hogy ez nem az a fajta találkozás lesz, mint az ezt megelőzőek...

Sétáltunk egy keveset, mialatt ő próbált könnyed beszélgetést kezdeményezni. Engem viszont csak az érdekelt, amit valóban mondani akart.

Mikor végre célba értünk és leültünk, egy magyarázkodási hullám vette kezdetét.

Arról szólt, hogy ő nem emlékszik arra a bizonyos estére (ami nekem mindent jelentett), mert nagyon részeg volt... Blablabla

Nagyon felelőtlen életet élt az elmúlt időszakban, nagyon sok lányhoz volt köze, és mivel tudja, hogy ez mennyire működésképtelen hosszútávon, változtatni akar az életvitelén... Blablabla

Kettőnk után az exe álságos karjaiba rohant vissza, ezért nem jelentkezett... Blablabla

Nem akart bántani, de így alakult... Blablabla

Megint a többi lány... Blablabla

Tudja, hogy én kapcsolatot akarok, de ő NAGYON nem. 

Mert nem működne.

Csupa olyan dologról beszélt, amiről én már réges-régen tudtam mindent.
Így a reakcióm sem volt valami változatos.

,,Tudom" és a ,,Jól van" váltakozásában próbáltam nem arra gondolni, mennyire szánalmas látványt nyújthatok kívülről.

Sok dolog eszébe jutott és már, már kínlódás volt számára, hogy azt bizonygassa mennyire nem akar engem többé.

Én pedig csak ott ültem, a végén már szótlanul nyelve a könnyeimet, visszafojtva testem remegését. Mert nekem egyben kellett tartanom a kis világom, míg ő a másik oldalamon magyarázkodott.

Amitől végül teljesen kiborultam, az a monológja vége volt.
Elvette tőlem az egyetlen dolgot, ami kevésbé tett szánalmassá.
Miután én írtam meg neki, hogy kiszállok ebből az egészből, ő kért engem arra, hogy ezek után ne is beszéljünk többet. Mert, hogy ő szívesen elbeszélget velem a semmiről, de annak nem sok értelmét látja.

Mennyire. Megalázó.

A pár percnyi csönd után várakozóan felállt, habozott pár pillanatig, míg én bámultam a végtelenségbe és már nagyon erőlködtem, hogy ne zuhanjak szét. Nem is mertem megszólalni, mikor készen álltam, hogy elengedjem csak intettem neki, hogy menjen, mert nem akartam, hogy szembesüljön azzal, hogy én mennyire is akartam azt, amit ő NAGYON nem.

,,Hát szia!"
Ez volt az utolsó hozzám intézett mondandója.

Aztán végül elment.

Nem láttam az utolsó lépteket, mert akkor már nem bírtam visszatartani azt az óriási hullámot, ami maga alá temetett.

Ott végre kifakadt belőlem minden, több hónapnyi elfojtott félelem, aggodalom és fájdalom, aminek egészen addig nem engedtem teret.

Pár méternyi bizonytalan lépés után lerogytam az első üres padra és órákon keresztül sírtam és gyászoltam egy olyan szerelmet, aminek még csak esélye sem volt.

***

Elképzelni sem tudom már, de egy éve ilyenkor még én voltam a legboldogabb ember a világon. Az érzést pedig azóta sem találom.

Az ember nehezen dolgozza fel a visszautasítást, hát még azt, ha összetörik a szívét.

Utóbbit a mai napig nem tudom helyre tenni, még mindig érzékenyen érintenek ezek az emlékek.

Hogyan is  lehetne jól kezelni, mikor az arcodba dörgöli a másik azt, hogy mennyire nincs szüksége rád az életében és, hogy mennyire könnyen képes átlépni rajtad, megannyi közösen átvirrasztott hónap után...

Gyűlölni akartam ezért, de nem tudtam soha, mert mindig tisztában voltam azzal, hogy ugyanannyira az én hibám is, hogy így alakultak a dolgok, mint az övé.

Neki szüksége volt valakire, aki fényezi a sérült önérzetét, nekem meg szükségem volt arra a nézésre, amitől annyira különlegesnek érezhettem magam mindig.

A varázs persze csak addig tartott, amíg ketten voltunk, ártatlanul a mögött a kis ajtó mögött, ami mögé senki sem láthatott.
A valóságban már nem volt közös a jelenünk.

***

Ez volt a történet, amit az élet írt.

Aminek az elején még a remény hajtott, aminek nem lehetett tudni a végét és éppen ettől volt olyan izgalmas.

Így szerettem bele egy eszmébe, ami sosem létezett.
Így sóvárogtam valaki után, akivel valószínűleg sosem működött volna.

Így vonzott végzetesen magához a szívfájdalom.

Mondhatnám, hogy megérte a tanulság miatt, hogy ettől is csak erősebb lettem. De ezek nagy hazugságok.

A szerelem nem az intelligenciáról szól. Az érzelmeket nem az agy vezérli. És attól, hogy egyszer már valaki összetört, nem leszel erősebb csak még inkább sebezhetőbb.

Annyit sírtam már.

És annyiszor ígértem már meg magamnak, hogy soha többet nem leszek gyenge. 

Annyiszor próbáltam már távol tartani másokat. 

De ez képtelenség. 

Az ember megőrül az egyedülléttől.

A magányban nem lelünk boldogságra.

Vége

Tovább

Titkos ajtó - Chapter 9: A viszontlátás

Mindenki másképpen dolgozza fel a csalódásokat.

Abban a pillanatban mikor én szembesültem az igazsággal, azt gondoltam, hogy csak az segíthet rajtam, ha korlátok nélkül habzsolom az élvezeteket.

Jártuk az éjszakát, buliztunk, meg ittunk fékeveszetten.

Persze sok bulinak lett sírás a vége, amit azonban mindig rá lehetett kenni az alkoholra.
Még akkor is, ha mind tudtuk az igazságot.

Betábláztam minden szabadidőm, mert nem akartam egyedül lenni.
Menekültem a gondolataim elől.
Bizonyos mértékben sok ember társasága elől is.

Tudtam, hogy egyszer majd szembe kell néznem a valósággal, de annyira az elején voltam még az egész folyamatnak, hogy nem tudtam foglalkozni a valós problémákkal.
Így inkább elzártam jó mélyre minden fájdalmas emléket és próbáltam meg nem történtté nyilvánítani a korábbi eseményeket.



9. fejezet: A viszontlátás

Azt mondják, hogy a vonzás törvénye szerint, ha valamire sokat gondolunk azzal bevonzunk bizonyos eseményeket az életünkbe.

Amire én sokat gondoltam, az az újabb találkozás lehetősége volt. Bár sejtettem, hogy többet már nem látjuk egymást, de mégis ezerszer elképzeltem milyen lenne összefutni mégis. Mert ezek az apró kis képzelgések is simogatták egy kicsit a lelkemet.

Friss volt még a seb, mikor ténylegesen egymásba botlottunk. Aprócska véletlen volt az egész. Nem volt már dolgunk egymással, de újfent egy légtérbe kerültünk.
Észrevett, odajött és megpróbált beszélgetést kezdeményezni velem.

Akkor a büszkeségem miatt már nem voltam kíváncsi rá.
Tehette a szépet a többieknek, én azonban nem voltam hajlandó asszisztálni az udvariassági körökhöz, mert azokon mi régen túl voltunk.

Sok minden történt közöttünk már ahhoz, hogy olyan kérdéseket válaszoljak meg, amiknek semmi jelentőségük nem volt.
Úgyhogy figyelembe sem vettem a felesleges bájolgását.

Legalábbis ez volt a gyenge álarcom, ami mögött még mindig egy kétségbeesett ember tépelődött, akit továbbra is annyira vonzott a másik jelenléte, hogy a szeme sarkából folyamatosan őt kereste.

Éppen ezért, habár elmehettem volna én is, mégsem voltam rá képes.

Aztán végül ő volt az.

Mindig ő hagyott faképnél.

***

A következő alkalommal elgondolkodtam azon, hogy a sors, mennyire szeretett volna belőlem gúnyt űzni.

A névnapomat ünnepeltük, mikor bizonyossá vált, hogy az a kis alattomos szeretne minden alkalmat kihasználni, hogy egyre mélyebbre taszítson feneketlen mocsaramba.

Április 18-án, egy hosszadalmas nap után döntöttünk úgy, hogy beülünk valahova és megünnepeljük addig eseménytelennek vélt névnapom.

Úgy alakult, hogy az egyik közös ismerősünk, meghívta egy másik közös ismerősünket, aki pedig hozta magával Theodort...

Mikor meghallottam az erre utaló telefonbeszélgetést, legszívesebben hazamentem volna.

Theodornak fogalma sem volt arról, hogy én is ott leszek, ő csak egy laza esti iszogatásba akart belecsöppenni, mint, ahogyan az már korábban is számos alkalommal megesett velünk.

Sajnos nem futamodhattam meg a saját bulim előtt, feltűnő is lett volna azok után, hogy mennyire sóvárogtam az este után egész nap.
Így próbáltam rákészülni az érkezésére és barátnőmbe kapaszkodva, óriási görccsel a gyomromban sétáltam a vesztembe.

Az este kapásból rosszul indított, mikor egy orbitális kocsmaverekedés tört ki, alighogy levettük a kabátunkat.
Lehetett volna rossz ómen, de nem akartuk, hogy bármi is elrontsa az esténket, úgyhogy a nagy riadalmakra úgy döntöttünk, ideje rendelni pár környi izomlazítót.

Mire Theodor odaért, addigra már sikerült annyi erőt összegyűjtenem, hogy képes legyek felállni és valamennyire méltóságteljesen kimenni a helyiség elé, mikor ő megérkezett.

Kint, megpróbáltam összeszedni magam, arról győzködtem a hevesen vágtázó szívem, meg az ideggörcsös pillangókat a gyomromban, hogy egyáltalán nem érdekel már a benti szélhámos... de persze mindez önámítás volt.
Az sem segített, hogy ugyanazon a helyszínen voltunk, ahol egy hónappal azelőtt még úgy nézett rám, ahogyan azóta se nézett rám senki...

Olyan jól esett volna, ha odajön hozzám. És legalább annyit mond nekem, hogy sajnálja és nem akart bántani. Nem tudtam volna komolyan venni, de talán enyhített volna azon, hogy egy pár soros, megkésett facebook üzenetben tett pontot kettőnk végére.

Egyszer kijött rágyújtani, de nem szólt hozzám közvetlenül. Én az utcán száguldó kocsikra meredtem, ő pedig a barátnőmmel próbált pár értelmes szót váltani. Miután érzékelte heves ellenállásomat és kicsit kínossá vált a szituáció, végre a hidegre hivatkozva bevonult.
Amint bement, közös barátunk heves bocsánatkérések közepette robogott ki, amiért Theodor is megjelent. Nem az ő hibája volt, ő még csak nem is sejtett semmit és ha teljesen őszinte akartam volna lenni, valamennyire még vágytam is arra, hogy utoljára még egy kicsit elveszhessek Theo jelenlétében.

Mert akármennyi fájdalmat is kaptam tőle, az ember nem tudja egyik pillanatról a másikra elvágni magát egy olyan embertől, akit egyszer közel engedett magához.

Természetesen ezután eltörött a mécses és sokadjára zokogtam bele az éjszakába.

Miután kellően kisírtam magam és rendbe tettek a mosdóban, újra erőt vettem magamon és leültem a társasághoz.

Leültem hozzá.

Egy szót nem szóltunk a másikhoz.

Az estének rossz vége lett.
A közös éjszakai gyrosozásnál éreztem azt, hogy a képmutatás már túl magas szintre jutott, így  evés helyett kiviharoztam az éjszakába és céltalanul futottam egészen addig, míg vitt a lábam.

***

Nehéz hónap következett.
Bezárkóztam a kis világomba, elhagytam magam és próbáltam elszakadni egy kicsit a barátaimtól is.
Azt éreztem ők képtelenek megérteni azt, amin keresztül megyek.

Felkeltem, bementem dolgozni, hazautaztam, sírtam és aludtam.

Minden egyes napom erről szólt.

Nehéz időszak volt.

De a munka segített. Volt, hogy órákkal maradtam tovább, hajtogattam a raktárban vagy csak pakolásztam... Mindent elvállaltam, mindent megcsináltam, csak, hogy ne kelljen foglalkoznom a valósággal és a fájdalommal, ami lassan felemésztett.

Aztán ez sem tartott örökké.
Áthelyeztek egy új helyre, ami a karrierem szempontjából nagy előrelépés volt, azonban rengeteg számomra kedves embertől kellett búcsút vennem.

És elölről kezdeni.

Ez volt az egyetlen dolog, ami motivált.

Hogy egymást követték a változások az életemben. Ez pedig valamennyire erőt tudott adni ahhoz, hogy valamelyest elhiggyem, lesz életem Theodor után is.

Ha nem is fogok senkiben sem bízni többet, akkor is sok mindent tanulhattam a kettőnk kapcsolatából.

Hogy milyen férfire vágyom a jövőben és különösképpen milyenre nem.

Sokat tanultam magamról, többek között azt is, hogy mik azok a hibák, amiket még egyszer nem követhetek el.

Már egészen jól voltam.
Mondhatni végre összeszedtem magam.
Tudtam újra nevetni.
És remélni.

***

Aztán a semmiből megint rám írt.




Folytatása következik... 

Tovább

A jó, a rossz és a csúf: 2. fejezet - A rossz

Nevezhetnénk a 'Rosszak társaságának' is.

Két srác, 3 randi.

***

A srác, akinek nem tetszel, te meg még csak a nevét sem tudod avagy a névtelen szakáll

A képei alapján egy szimpla 'nem', de te mégis jobbra húzod, mert lejjebb kell tenned azokat a fenemód magas igényeidet, amik amúgy nincsenek, mert ha mégis, akkor nem lett volna olyan tapasztalás, ami biztos táptalajt biztosít a 'Titkos ajtó' c. írásnak.

Az első beszélgetésünk volt az utolsó és ugyanez jellemző az első találkozásunkra is.

Nyár vége volt. Akkor volt az az apokaliptikus vihar, amire napokon keresztül figyelmeztettek mindenkit.

Ami elárasztotta a metró állomásokat, kávézók napernyőit meg székeit ragadta magával. 

Barátnőmmel egy csendes bevásárlóközpontban húztuk meg magunkat, míg le nem csillapodtak a kedélyek.

Hazafelé tartottam már mikor rám írt a semmiből és természetesen a vihar kapcsán kezdtünk el beszélgetni. Még aznap feldobta a személyes találkozás lehetőségét. 

Én már jó ideje nem randiztam, az önbizalmam sem volt nagyon a helyén, így nem sokat gondolkodtam.

Vele is munka után találkoztam egy fülledt nyári délutánon. Ideges voltam és riadt, legszívesebben egy szó nélkül sprinteltem volna haza.

Ez volt az első randim Theodor óta.

Végül is 20 perc vegetálás után hajlandó voltam elindulni találkozásunk színhelyére, a Fröccsteraszra.

Ő már ott ült, nekem háttal. Egy kupis asztalnál, talpig fehérben (mint utólag kiderült Zara ingben) nyomkodta a telefonját.

Emlékszünk még arra a bizonyos mindent eldöntő pillantásra, amit korábban már említettem?

Fizikai fájdalmat okozott. 

Elkezdeni úgy egy randit, hogy a másik nem azt kapja amire vágyik, felettébb hangulatromboló. Pedig te tapintatos vagy. Neked sem tetszik, sosem tetszett igazán, de mégis mosolyogsz, mégis megadod az esélyt, mégsem hagyod egyedül a sörével, hogy reménytelenül várakozzon rád, miközben te már rég hazafelé tartasz.

Ő azonban nem volt valami intelligens partner ebben a képmutató játszmában.

A helyzetén annyival javított azért, hogy meghívott egy italra. Majd még egyre. A harmadiknál már kellemetlennek éreztem, így azt már visszautasítottam. Kicsit már amúgy is a fejembe szállt, hála a nyári melegnek.

A 3 környi fröccs alatt úgy éreztem magam, mintha egy pályaválasztási tanácsadáson lennék. Végig a suliról, meg a munkáról beszélgettünk és habár ő tipikus példája volt a szülői elnyomás hatására egy olyan szakmában való vergődésnek, amihez semmi affinitása nem volt, ő próbált meg nekem, túlélési tippeket adni.

Mindeközben azért érdeklődő is volt, sokat kérdezett a munkámról meg a régi nagy álmaimról, amiktől megfosztott sznobéria szent társasága.

Ki kell, hogy mondjam?

Igen.

Untam. De nagyon.

Olyannyira, hogy elkezdtem magamban vergődni. Egy kényelmetlen padon ültem, méghozzá szoknyában voltam (lányoknak ezt szerintem nem kell magyarázni) és óriási volt a zaj, úgyhogy folyamatosan előre kellett hajolnom, hogy halljam őt.

Sajnos még tanulom, hogyan kell véget vetni egy túl hosszú találkozónak, ezért ha a másik nem szól, akkor én egészen nyugodtan ülök ott vele, míg ő azt meg nem unja.

Talán egy órája tarthatott eseménytelen találkozásunk, mikor előállt a helyváltoztatás lehetőségével.

Miközben az Akvárium felett sétálgattunk, sűrített levegő fújt a szoknyám alá, és vizes pára csapta meg izzadt homlokunkat.

Apróság volt, de mégis olyan, mint éhezőnek egy falat kenyér.

A randi legjobb ötlete a két kenetes fagylalt volt a Levendulából. Leheveredtünk a fűbe és miközben megpróbáltuk kulturáltan elfogyasztani a híg csokoládéfagylaltot, végre egy kicsit feloldottunk és lekerülhetett két színész nagyon vastag álarca.

A rövid kitérő azonban nem javított az összmegítélésemen. Egy kis séta, egy kis huzavona, azután névtelen szakáll, valami buta kis indokkal vetett véget több órás kínlódásunknak.

Egy kifogással, amiről tudod, hogy nem igaz, mert figyeltél korábban és saját magát cáfolta meg a mondandójával.

Egy ilyen semmitmondó randi után természetesen nem voltak üres ígéretek ismétlésről, nem volt még csak egy kósza puszi sem az arcon.

Csak az a megalázó és egy kicsit mégis csak megkönnyebbült szégyenmenet, ami újfent sikertelen randijaim margójára került.

A bunkó a gömbérzékkel

Az Isten óvjon meg mindenkit a rossz randiktól.

Meg az elkeseredettségtől, ami arra sarkall minket, hogy eldobjuk a maradék önbecslésünket is és belemenjünk egy rossz randiba újfent, csak, mert lehet, hogy a hiba nem is a másikban van.

A bunkó, a második és a harmadik generáció határát súrolta, mikor vele áttértünk a facebookra, akkor töröltem sokadjára a tindert.

Ő is olyan srác volt, aki nem feltétlenül tetszett, de valami mégis megfogott benne már az első pillanatban. Mikor pedig elkezdtünk beszélgetni, megkaptam azt, amire annyira vágytam.

Teljesen egy hullámhosszon voltunk.

Vicces volt, de annyira, hogy előfordult, hogy hangosan nevettem fel az éjszaka közepén, egy-egy eszmecserénk folyamán.

Mikor úgy adódott kedves volt, aztán pedig érdeklődő. Volt, hogy komolyabb dolgokról beszéltünk, volt, hogy kicsit elrugaszkodtunk a valóságtól.

***

A nagy találkozásra 2 hétnyi csevegés után kerítettünk sort.

Az első benyomás nem hétköznapi volt.
Egy padon ült, egy kedves öreg néni mellett. Nem tudom tényleg beszélgettek-e már egy ideje vagy csak ő adta elő nekem, de mindenesetre szórakoztatott a látvány, ami fogadott.
Mikor megérkeztem, a néni feltápászkodott, elköszönt, majd tovább állt.

Feszengős volt a randi eleje, ebből adódóan pedig sokat fecsegtem, hogy elkerüljem a kínos csendet.

Amit megtudtam róla, hogy ő is sportember (akkor kellett volna búcsút intenem) és mindamellett, hogy vicces, ugyanannyira cinikus is, mint én.

A Budapest Eye mellett egy padon ültünk és céltalanul sodródtunk gunyoros modorommal. Kevés komolyabb dologról esett szó, nagyjából mindent humorral próbáltunk meg palástolni. Eleinte még szórakoztató volt az általunk művelt "adok kapok", később azonban egyre terhesebbé váltak a zárójeles megjegyzések, amikkel a másikat illettük.

Nem nagyon volt még ilyen velem, de valamiért a legrosszabb énemet helyezte előtérbe a személye.

Nem akartam bántani, egy rendes fiúról volt szó, de nem tudtam őt, meg a kedveskedő szavait a helyükön kezelni.

Mindennek ellenére a randi végén megvárta velem az utolsó buszom, elmajszoltunk közösen egy tábla csokit, majd az utamra engedett a szemerkélő esőben.

Nem gondoltam volna, hogy találkozunk még.

Mégis szóba elegyedtünk újra.

Valamiért találkozni akart.

És én is így voltam vele.
Megfogadtam magamnak, hogy rendes leszek.

Tartottam is magam az elhatározásomhoz.
Neki azonban akadtak olyan megnyilvánulásai, amiket nagyon nehezen tudtam tolerálni. Nem velem szemben volt aljas, hanem másokkal, gondolom bizonyos olyan rossz társadalmi normák miatt, amiken rosszul szocializálódott.

De nem hagytam, hogy ez hosszútávon befolyásoljon.

Sétálgattunk, fagylaltoztunk és beszélgettünk.
Nem voltam sértő, érdeklődtem, úgy viselkedtem ahogyan az első alkalommal is kellett volna.
Ő azonban valamiért bezárt. Végig olyan érzésem volt, hogy mindenhol szívesebben lenne, mint akkor, ott és velem.

Nem értettem a viselkedését, hiszen ő kezdeményezte az újabb randit.

Nagyon próbálkoztam, nagyon szerettem volna, ha szorul valami értelem a találkánkba, mert tényleg kedveltem a személyiségét és sokszor beszélgettünk nagyon jó dolgokról.
De hiába próbálkoztam.

A randi végére szótlanul ültünk egymás mellett valahol a Duna part mellett, két külön padon és én büszkén próbáltam visszanyelni a sírásomat, mert borzalmasan bántó volt ahogyan velem viselkedett.

20 percet bírtam így, aztán felpattantam és megkértem, hogy menjünk.
A metróban még rákérdezett szeretném-e hogy elkísérjen, a válaszom ekkor már csak a fejcsóválásig terjedt.

A metróig bírtam a tettetett méltóságommal.
Hazáig bőgtem utána.

Ezután már tényleg azt hittem, hogy vége.

De ő megint jelentkezett.
,,Az első randin te, a másodikon én voltam a szemét. Legyen egy harmadik, hogy eldöntsük melyikünk a nagyobb seggfej."

Itt pedig jöhetett volna a jogos felháborodás, hogy mégis mi a francot képzel ez magáról, hogy ezek után még találkozni akar?!

De nem jött.
Hajlandó lettem volna találkozni vele még egyszer.
Mert magányos voltam és elkeseredett és azt gondoltam, hogy ő hiába van rám rossz hatással, még az is jobb, ha egy ilyen ember van mellettem, mintha egyedül ülök otthon a sötét szobában, átkarolva saját magam abban a valótlan tudatállapotban, hogy minden a legnagyobb rendben van és nekem csak ennyi jutott a nagybetűs életből.

A sors szerencsére közbeszólt.
Másnap már programom volt, amire ő kifakadt és azzal érvelt, hogy, ha nem találkozunk azonnal, akkor mi már soha többet nem látjuk egymást.

Szóval ezután még beszéltünk egy keveset majd egyszer úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagy. Egy jó fél évvel később jutott el odáig - gondolom szánalmas nagy magányában -, hogy bocsánat kérjen tőlem a viselkedéséért.

Kellett jó pár újabb padlóba döngölés ahhoz, hogy végre érzéketlenül válaszra se méltassam.

Szóval igen.
Az Isten óvjon meg mindenkit a rossz randiktól.

Meg az elkeseredettségtől, ami arra sarkall minket, hogy eldobjuk a maradék önbecslésünket is és belemenjünk egy rossz randiba újfent, csak, mert lehet, hogy a hiba nem is a másikban van.

Folytatása következik...

Tovább

The Danish Girl - A dán lány

A bejegyzés SPOILERT tartalmazhat!

Einar Wegener sikeres tájkép festő, 6 éve él boldog házasságban. szintén festészettel kísérletező feleségével, Gerdával. Kapcsolatukban minden idillinek tűnik, olyannyira, hogy a pár már a gyermekvállaláson dolgozik.

A szerelmesek aktív társasági életet folytatnak, ami Einar számára egyre nagyobb teher. Felesége unszolására azonban mindig beadja a derekát.

Egy nap, mikor Gerda portré modellje késik, férjét kéri meg, hogy húzzon harisnyát és magassarkút, hogy időben befejezhesse a határidőhöz kötött munkáját.
Ekkor születik meg Einar alteregója, Lili.

A dolog akkor válik komolyabbá, mikor Lili megjelenik a nyilvánosság előtt. Gerda ezt csak tréfálkozásnak szánja, amivel izgalmasabbá teheti férje számára a már sokszor megjárt eseményt.

Hamar azonban, a játszadozás nem várt következményeivel kell szembe nézniük, mikor is az este végére, Lili romantikus afférba keveredik egy férfival, Gerda szeme láttára.

Korábban, apró jelek már utaltak Einar feminin jellegére, azonban a teljes felismerés egészen eddig váratott magára.
Az eset teljesen felkavarja a házaspár mindkét felét, aminek következményeként kénytelenek átértékelni eddigi közös életüket.

A történet egy igaz életutat mutat be. 

Lili Elbe, az egyik első olyan férfi a világon, akin elvégezték a nemváltó beavatkozást.

A film csodálatosan mutatja be a nagy felismerést, a felszínre törni vágyakozó nő képét, aki minden áron azzá szeretne válni, aki valójában.

Mindemellett odaadó és feltétel nélküli szerelmet is láthatunk Gerda személyétől, aki habár elveszíti férjét (élete nagy szerelmét), mégis kitart mellette a legvégsőkig.

Mindeközben hihetetlen erőről és odaadásról tesz tanúbizonyságot, bemutatva ezzel milyen is az őszinte elfogadás.

Az Oscar díjas Eddie Redmayne alakítása ismételten magával ragadó, a film pedig nagyon is elgondolkodtató.

Ami nekem igazán tetszett a filmben, az a két fél vívódásának bemutatása.

Egyrészt egy álom hajszolása, aminek végállomása maga a beteljesedés. Nincsenek határok, nem számít jóformán senki és semmi csak az önbeteljesülés.
Másrészt pedig az a fajta erő és támogatás, amit csak a legerőteljesebb szeretet lobbanthat lángra.

Nem tudom már sajnos pontosan idézni, de volt egy nagyon kifejező sor, amit Lili kérdezett Gerda-tól:
,,Mit tettem, amiért ekkora szeretet érdemlek tőled?"

Könnyű azonosulni ezzel a sorral, ha magad is a szeretet ilyen magas szintjére vágysz...

Maga a téma még mindig érzékenyen érinti az emberek igen magas százalékát, holott napjainkban azért már nem olyan újszerű a jelenség, amivel szemben állunk.

Lehet én vagyok elfogult Eddie-vel szemben, de úgy érzem, hogy a sok jelölés ellenére, azért nem tudott diadalmaskodni egyik díjátadón sem, mert a témával kapcsolatban még mindig aggályokkal rendelkeznek maguk a kritikusok is.

A női szereplő, Alicia Vikander, ugyanezzel a filmmel tarol a mellékszereplő kategóriában, ami teljesen érthető, hiszen az ő karaktermegformálása nem csak briliáns és könnyebben értelmezhető, de Gerda egy igazi példakép is.

Továbbra is úgy gondolom, hogy nem szabad elzárkóznunk a világtól amiben élünk és nem szabad ítélkeznünk senki felett sem, aki önmaga szeretne lenni.

A tettek alapján kellene, hogy véleményt formáljunk másokról és nem szabadna olyan értékekkel dobálóznunk, amikről valójában fogalmunk sincs.

Vajon mennyi idő még, míg eljut eddig az emberiség?

Tovább

Eurovision: top 30 in Hungary

Legutóbb 2014-ben foglalkoztam a témával.

Akkori írásom ITT visszaolvasható.

***

A tavalyi év, mintha meg sem történt volna, egy gyenge dallal és egy gyenge előadóval képviseltettük magunkat, mint korábban már olyan sokszor a történelem során.

Idén azonban felcsillant a remény és lehetőségünk van izgulni azért, hogy ismét egy jó dal viszi hírünket Európa szerte.

Az első válogatón már túl vagyunk, Török Jázminnak, Odettnek, Veres-Kovács Petrának és Mohamed Fatimának tegnap véget ért a versengés.

Kezdetnek a tegnapi forduló top hármasával szeretnék foglalkozni, hiszen némi túlzással, a teljes mezőny legígéretesebb dalairól van szó.

Freddie - Pioneer

Freddie számomra az ismeretlenség homályából emelkedett fel.
Egy nagy volumenű, mondanivalóval rendelkező, folyamatosan építkező dalról van szó, amit egy markáns hangú és erős kiállású férfi ad elő. A külső persze nem minden, ha ezt a dalt szeretnénk indítani fontos, hogy maga a produkció is felemelkedjen a dal szintjére.

Benji - Kötéltánc

A dal szövege már első hallásra megfogott, az előadásmód is tetszett, azonban ahogyan az az élő adásban is elhangzott, hiányzik a dalból a kockázat vállalás, egy helyben 'toporog' végig.

Az pedig már másodlagos, hogy sajnos a magyar dalok a nemzetközi színekben való megmérettetésre angollá változnak és elveszítik azokat a szép szófordulatokat, amik miatt megszeretjük azokat.

,,Árnyék rohan a talpam alatt, kézből iszom a napsugarat..."

Abszolút érthető a jelenség, éppen ezért akkora hátrány, ha valaki magyar dallal mutatkozik be.

MUSHU - Uncle Tom

Jó lesz figyelni ezekre a srácokra, nem szokványos amit csinálnak. Energikus dal, sokféle stílus házasításában. Nagyon jó szöveg, remek produkció. Remélem jó ugródeszka lesz nekik a műsor, mert sok lehetőség van bennük.

Petruska - Trouble in my mind

Kellemes dal, tipikusan abból a fajtából ami mosolyt csal a hallgatóság arcára. Benne van az eurovíziós hangulat, biztosan jókedvet varázsolnánk vele Stockholmba.
Kíváncsi vagyok milyen színpadképet kapunk majd a dal mellé.

Kállay Saunders Band - Who We Are

Idén már együttesével, a Kállay Saunders Banddel indul Kállay Saunders András. Két évvel a Running után, egy teljesen más mondanivalójú, mégis hasonlóan energikus dallal méretteti meg magát újra.

Nagy kockázat elindítani egy olyan előadót, aki már egyszer jól szerepelt, de érdemes lenne megpróbálni. Egy nagyon tehetséges dalszövegíróról és előadóról van szó, aki ismét a mezőny egyik legjobb dalának birtokosa.

Tovább