A jó, a rossz és a csúf: 2. fejezet - A rossz

Nevezhetnénk a 'Rosszak társaságának' is.

Két srác, 3 randi.

***

A srác, akinek nem tetszel, te meg még csak a nevét sem tudod avagy a névtelen szakáll

A képei alapján egy szimpla 'nem', de te mégis jobbra húzod, mert lejjebb kell tenned azokat a fenemód magas igényeidet, amik amúgy nincsenek, mert ha mégis, akkor nem lett volna olyan tapasztalás, ami biztos táptalajt biztosít a 'Titkos ajtó' c. írásnak.

Az első beszélgetésünk volt az utolsó és ugyanez jellemző az első találkozásunkra is.

Nyár vége volt. Akkor volt az az apokaliptikus vihar, amire napokon keresztül figyelmeztettek mindenkit.

Ami elárasztotta a metró állomásokat, kávézók napernyőit meg székeit ragadta magával. 

Barátnőmmel egy csendes bevásárlóközpontban húztuk meg magunkat, míg le nem csillapodtak a kedélyek.

Hazafelé tartottam már mikor rám írt a semmiből és természetesen a vihar kapcsán kezdtünk el beszélgetni. Még aznap feldobta a személyes találkozás lehetőségét. 

Én már jó ideje nem randiztam, az önbizalmam sem volt nagyon a helyén, így nem sokat gondolkodtam.

Vele is munka után találkoztam egy fülledt nyári délutánon. Ideges voltam és riadt, legszívesebben egy szó nélkül sprinteltem volna haza.

Ez volt az első randim Theodor óta.

Végül is 20 perc vegetálás után hajlandó voltam elindulni találkozásunk színhelyére, a Fröccsteraszra.

Ő már ott ült, nekem háttal. Egy kupis asztalnál, talpig fehérben (mint utólag kiderült Zara ingben) nyomkodta a telefonját.

Emlékszünk még arra a bizonyos mindent eldöntő pillantásra, amit korábban már említettem?

Fizikai fájdalmat okozott. 

Elkezdeni úgy egy randit, hogy a másik nem azt kapja amire vágyik, felettébb hangulatromboló. Pedig te tapintatos vagy. Neked sem tetszik, sosem tetszett igazán, de mégis mosolyogsz, mégis megadod az esélyt, mégsem hagyod egyedül a sörével, hogy reménytelenül várakozzon rád, miközben te már rég hazafelé tartasz.

Ő azonban nem volt valami intelligens partner ebben a képmutató játszmában.

A helyzetén annyival javított azért, hogy meghívott egy italra. Majd még egyre. A harmadiknál már kellemetlennek éreztem, így azt már visszautasítottam. Kicsit már amúgy is a fejembe szállt, hála a nyári melegnek.

A 3 környi fröccs alatt úgy éreztem magam, mintha egy pályaválasztási tanácsadáson lennék. Végig a suliról, meg a munkáról beszélgettünk és habár ő tipikus példája volt a szülői elnyomás hatására egy olyan szakmában való vergődésnek, amihez semmi affinitása nem volt, ő próbált meg nekem, túlélési tippeket adni.

Mindeközben azért érdeklődő is volt, sokat kérdezett a munkámról meg a régi nagy álmaimról, amiktől megfosztott sznobéria szent társasága.

Ki kell, hogy mondjam?

Igen.

Untam. De nagyon.

Olyannyira, hogy elkezdtem magamban vergődni. Egy kényelmetlen padon ültem, méghozzá szoknyában voltam (lányoknak ezt szerintem nem kell magyarázni) és óriási volt a zaj, úgyhogy folyamatosan előre kellett hajolnom, hogy halljam őt.

Sajnos még tanulom, hogyan kell véget vetni egy túl hosszú találkozónak, ezért ha a másik nem szól, akkor én egészen nyugodtan ülök ott vele, míg ő azt meg nem unja.

Talán egy órája tarthatott eseménytelen találkozásunk, mikor előállt a helyváltoztatás lehetőségével.

Miközben az Akvárium felett sétálgattunk, sűrített levegő fújt a szoknyám alá, és vizes pára csapta meg izzadt homlokunkat.

Apróság volt, de mégis olyan, mint éhezőnek egy falat kenyér.

A randi legjobb ötlete a két kenetes fagylalt volt a Levendulából. Leheveredtünk a fűbe és miközben megpróbáltuk kulturáltan elfogyasztani a híg csokoládéfagylaltot, végre egy kicsit feloldottunk és lekerülhetett két színész nagyon vastag álarca.

A rövid kitérő azonban nem javított az összmegítélésemen. Egy kis séta, egy kis huzavona, azután névtelen szakáll, valami buta kis indokkal vetett véget több órás kínlódásunknak.

Egy kifogással, amiről tudod, hogy nem igaz, mert figyeltél korábban és saját magát cáfolta meg a mondandójával.

Egy ilyen semmitmondó randi után természetesen nem voltak üres ígéretek ismétlésről, nem volt még csak egy kósza puszi sem az arcon.

Csak az a megalázó és egy kicsit mégis csak megkönnyebbült szégyenmenet, ami újfent sikertelen randijaim margójára került.

A bunkó a gömbérzékkel

Az Isten óvjon meg mindenkit a rossz randiktól.

Meg az elkeseredettségtől, ami arra sarkall minket, hogy eldobjuk a maradék önbecslésünket is és belemenjünk egy rossz randiba újfent, csak, mert lehet, hogy a hiba nem is a másikban van.

A bunkó, a második és a harmadik generáció határát súrolta, mikor vele áttértünk a facebookra, akkor töröltem sokadjára a tindert.

Ő is olyan srác volt, aki nem feltétlenül tetszett, de valami mégis megfogott benne már az első pillanatban. Mikor pedig elkezdtünk beszélgetni, megkaptam azt, amire annyira vágytam.

Teljesen egy hullámhosszon voltunk.

Vicces volt, de annyira, hogy előfordult, hogy hangosan nevettem fel az éjszaka közepén, egy-egy eszmecserénk folyamán.

Mikor úgy adódott kedves volt, aztán pedig érdeklődő. Volt, hogy komolyabb dolgokról beszéltünk, volt, hogy kicsit elrugaszkodtunk a valóságtól.

***

A nagy találkozásra 2 hétnyi csevegés után kerítettünk sort.

Az első benyomás nem hétköznapi volt.
Egy padon ült, egy kedves öreg néni mellett. Nem tudom tényleg beszélgettek-e már egy ideje vagy csak ő adta elő nekem, de mindenesetre szórakoztatott a látvány, ami fogadott.
Mikor megérkeztem, a néni feltápászkodott, elköszönt, majd tovább állt.

Feszengős volt a randi eleje, ebből adódóan pedig sokat fecsegtem, hogy elkerüljem a kínos csendet.

Amit megtudtam róla, hogy ő is sportember (akkor kellett volna búcsút intenem) és mindamellett, hogy vicces, ugyanannyira cinikus is, mint én.

A Budapest Eye mellett egy padon ültünk és céltalanul sodródtunk gunyoros modorommal. Kevés komolyabb dologról esett szó, nagyjából mindent humorral próbáltunk meg palástolni. Eleinte még szórakoztató volt az általunk művelt "adok kapok", később azonban egyre terhesebbé váltak a zárójeles megjegyzések, amikkel a másikat illettük.

Nem nagyon volt még ilyen velem, de valamiért a legrosszabb énemet helyezte előtérbe a személye.

Nem akartam bántani, egy rendes fiúról volt szó, de nem tudtam őt, meg a kedveskedő szavait a helyükön kezelni.

Mindennek ellenére a randi végén megvárta velem az utolsó buszom, elmajszoltunk közösen egy tábla csokit, majd az utamra engedett a szemerkélő esőben.

Nem gondoltam volna, hogy találkozunk még.

Mégis szóba elegyedtünk újra.

Valamiért találkozni akart.

És én is így voltam vele.
Megfogadtam magamnak, hogy rendes leszek.

Tartottam is magam az elhatározásomhoz.
Neki azonban akadtak olyan megnyilvánulásai, amiket nagyon nehezen tudtam tolerálni. Nem velem szemben volt aljas, hanem másokkal, gondolom bizonyos olyan rossz társadalmi normák miatt, amiken rosszul szocializálódott.

De nem hagytam, hogy ez hosszútávon befolyásoljon.

Sétálgattunk, fagylaltoztunk és beszélgettünk.
Nem voltam sértő, érdeklődtem, úgy viselkedtem ahogyan az első alkalommal is kellett volna.
Ő azonban valamiért bezárt. Végig olyan érzésem volt, hogy mindenhol szívesebben lenne, mint akkor, ott és velem.

Nem értettem a viselkedését, hiszen ő kezdeményezte az újabb randit.

Nagyon próbálkoztam, nagyon szerettem volna, ha szorul valami értelem a találkánkba, mert tényleg kedveltem a személyiségét és sokszor beszélgettünk nagyon jó dolgokról.
De hiába próbálkoztam.

A randi végére szótlanul ültünk egymás mellett valahol a Duna part mellett, két külön padon és én büszkén próbáltam visszanyelni a sírásomat, mert borzalmasan bántó volt ahogyan velem viselkedett.

20 percet bírtam így, aztán felpattantam és megkértem, hogy menjünk.
A metróban még rákérdezett szeretném-e hogy elkísérjen, a válaszom ekkor már csak a fejcsóválásig terjedt.

A metróig bírtam a tettetett méltóságommal.
Hazáig bőgtem utána.

Ezután már tényleg azt hittem, hogy vége.

De ő megint jelentkezett.
,,Az első randin te, a másodikon én voltam a szemét. Legyen egy harmadik, hogy eldöntsük melyikünk a nagyobb seggfej."

Itt pedig jöhetett volna a jogos felháborodás, hogy mégis mi a francot képzel ez magáról, hogy ezek után még találkozni akar?!

De nem jött.
Hajlandó lettem volna találkozni vele még egyszer.
Mert magányos voltam és elkeseredett és azt gondoltam, hogy ő hiába van rám rossz hatással, még az is jobb, ha egy ilyen ember van mellettem, mintha egyedül ülök otthon a sötét szobában, átkarolva saját magam abban a valótlan tudatállapotban, hogy minden a legnagyobb rendben van és nekem csak ennyi jutott a nagybetűs életből.

A sors szerencsére közbeszólt.
Másnap már programom volt, amire ő kifakadt és azzal érvelt, hogy, ha nem találkozunk azonnal, akkor mi már soha többet nem látjuk egymást.

Szóval ezután még beszéltünk egy keveset majd egyszer úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagy. Egy jó fél évvel később jutott el odáig - gondolom szánalmas nagy magányában -, hogy bocsánat kérjen tőlem a viselkedéséért.

Kellett jó pár újabb padlóba döngölés ahhoz, hogy végre érzéketlenül válaszra se méltassam.

Szóval igen.
Az Isten óvjon meg mindenkit a rossz randiktól.

Meg az elkeseredettségtől, ami arra sarkall minket, hogy eldobjuk a maradék önbecslésünket is és belemenjünk egy rossz randiba újfent, csak, mert lehet, hogy a hiba nem is a másikban van.

Folytatása következik...