Titkos ajtó - Chapter 9: A viszontlátás

Mindenki másképpen dolgozza fel a csalódásokat.

Abban a pillanatban mikor én szembesültem az igazsággal, azt gondoltam, hogy csak az segíthet rajtam, ha korlátok nélkül habzsolom az élvezeteket.

Jártuk az éjszakát, buliztunk, meg ittunk fékeveszetten.

Persze sok bulinak lett sírás a vége, amit azonban mindig rá lehetett kenni az alkoholra.
Még akkor is, ha mind tudtuk az igazságot.

Betábláztam minden szabadidőm, mert nem akartam egyedül lenni.
Menekültem a gondolataim elől.
Bizonyos mértékben sok ember társasága elől is.

Tudtam, hogy egyszer majd szembe kell néznem a valósággal, de annyira az elején voltam még az egész folyamatnak, hogy nem tudtam foglalkozni a valós problémákkal.
Így inkább elzártam jó mélyre minden fájdalmas emléket és próbáltam meg nem történtté nyilvánítani a korábbi eseményeket.



9. fejezet: A viszontlátás

Azt mondják, hogy a vonzás törvénye szerint, ha valamire sokat gondolunk azzal bevonzunk bizonyos eseményeket az életünkbe.

Amire én sokat gondoltam, az az újabb találkozás lehetősége volt. Bár sejtettem, hogy többet már nem látjuk egymást, de mégis ezerszer elképzeltem milyen lenne összefutni mégis. Mert ezek az apró kis képzelgések is simogatták egy kicsit a lelkemet.

Friss volt még a seb, mikor ténylegesen egymásba botlottunk. Aprócska véletlen volt az egész. Nem volt már dolgunk egymással, de újfent egy légtérbe kerültünk.
Észrevett, odajött és megpróbált beszélgetést kezdeményezni velem.

Akkor a büszkeségem miatt már nem voltam kíváncsi rá.
Tehette a szépet a többieknek, én azonban nem voltam hajlandó asszisztálni az udvariassági körökhöz, mert azokon mi régen túl voltunk.

Sok minden történt közöttünk már ahhoz, hogy olyan kérdéseket válaszoljak meg, amiknek semmi jelentőségük nem volt.
Úgyhogy figyelembe sem vettem a felesleges bájolgását.

Legalábbis ez volt a gyenge álarcom, ami mögött még mindig egy kétségbeesett ember tépelődött, akit továbbra is annyira vonzott a másik jelenléte, hogy a szeme sarkából folyamatosan őt kereste.

Éppen ezért, habár elmehettem volna én is, mégsem voltam rá képes.

Aztán végül ő volt az.

Mindig ő hagyott faképnél.

***

A következő alkalommal elgondolkodtam azon, hogy a sors, mennyire szeretett volna belőlem gúnyt űzni.

A névnapomat ünnepeltük, mikor bizonyossá vált, hogy az a kis alattomos szeretne minden alkalmat kihasználni, hogy egyre mélyebbre taszítson feneketlen mocsaramba.

Április 18-án, egy hosszadalmas nap után döntöttünk úgy, hogy beülünk valahova és megünnepeljük addig eseménytelennek vélt névnapom.

Úgy alakult, hogy az egyik közös ismerősünk, meghívta egy másik közös ismerősünket, aki pedig hozta magával Theodort...

Mikor meghallottam az erre utaló telefonbeszélgetést, legszívesebben hazamentem volna.

Theodornak fogalma sem volt arról, hogy én is ott leszek, ő csak egy laza esti iszogatásba akart belecsöppenni, mint, ahogyan az már korábban is számos alkalommal megesett velünk.

Sajnos nem futamodhattam meg a saját bulim előtt, feltűnő is lett volna azok után, hogy mennyire sóvárogtam az este után egész nap.
Így próbáltam rákészülni az érkezésére és barátnőmbe kapaszkodva, óriási görccsel a gyomromban sétáltam a vesztembe.

Az este kapásból rosszul indított, mikor egy orbitális kocsmaverekedés tört ki, alighogy levettük a kabátunkat.
Lehetett volna rossz ómen, de nem akartuk, hogy bármi is elrontsa az esténket, úgyhogy a nagy riadalmakra úgy döntöttünk, ideje rendelni pár környi izomlazítót.

Mire Theodor odaért, addigra már sikerült annyi erőt összegyűjtenem, hogy képes legyek felállni és valamennyire méltóságteljesen kimenni a helyiség elé, mikor ő megérkezett.

Kint, megpróbáltam összeszedni magam, arról győzködtem a hevesen vágtázó szívem, meg az ideggörcsös pillangókat a gyomromban, hogy egyáltalán nem érdekel már a benti szélhámos... de persze mindez önámítás volt.
Az sem segített, hogy ugyanazon a helyszínen voltunk, ahol egy hónappal azelőtt még úgy nézett rám, ahogyan azóta se nézett rám senki...

Olyan jól esett volna, ha odajön hozzám. És legalább annyit mond nekem, hogy sajnálja és nem akart bántani. Nem tudtam volna komolyan venni, de talán enyhített volna azon, hogy egy pár soros, megkésett facebook üzenetben tett pontot kettőnk végére.

Egyszer kijött rágyújtani, de nem szólt hozzám közvetlenül. Én az utcán száguldó kocsikra meredtem, ő pedig a barátnőmmel próbált pár értelmes szót váltani. Miután érzékelte heves ellenállásomat és kicsit kínossá vált a szituáció, végre a hidegre hivatkozva bevonult.
Amint bement, közös barátunk heves bocsánatkérések közepette robogott ki, amiért Theodor is megjelent. Nem az ő hibája volt, ő még csak nem is sejtett semmit és ha teljesen őszinte akartam volna lenni, valamennyire még vágytam is arra, hogy utoljára még egy kicsit elveszhessek Theo jelenlétében.

Mert akármennyi fájdalmat is kaptam tőle, az ember nem tudja egyik pillanatról a másikra elvágni magát egy olyan embertől, akit egyszer közel engedett magához.

Természetesen ezután eltörött a mécses és sokadjára zokogtam bele az éjszakába.

Miután kellően kisírtam magam és rendbe tettek a mosdóban, újra erőt vettem magamon és leültem a társasághoz.

Leültem hozzá.

Egy szót nem szóltunk a másikhoz.

Az estének rossz vége lett.
A közös éjszakai gyrosozásnál éreztem azt, hogy a képmutatás már túl magas szintre jutott, így  evés helyett kiviharoztam az éjszakába és céltalanul futottam egészen addig, míg vitt a lábam.

***

Nehéz hónap következett.
Bezárkóztam a kis világomba, elhagytam magam és próbáltam elszakadni egy kicsit a barátaimtól is.
Azt éreztem ők képtelenek megérteni azt, amin keresztül megyek.

Felkeltem, bementem dolgozni, hazautaztam, sírtam és aludtam.

Minden egyes napom erről szólt.

Nehéz időszak volt.

De a munka segített. Volt, hogy órákkal maradtam tovább, hajtogattam a raktárban vagy csak pakolásztam... Mindent elvállaltam, mindent megcsináltam, csak, hogy ne kelljen foglalkoznom a valósággal és a fájdalommal, ami lassan felemésztett.

Aztán ez sem tartott örökké.
Áthelyeztek egy új helyre, ami a karrierem szempontjából nagy előrelépés volt, azonban rengeteg számomra kedves embertől kellett búcsút vennem.

És elölről kezdeni.

Ez volt az egyetlen dolog, ami motivált.

Hogy egymást követték a változások az életemben. Ez pedig valamennyire erőt tudott adni ahhoz, hogy valamelyest elhiggyem, lesz életem Theodor után is.

Ha nem is fogok senkiben sem bízni többet, akkor is sok mindent tanulhattam a kettőnk kapcsolatából.

Hogy milyen férfire vágyom a jövőben és különösképpen milyenre nem.

Sokat tanultam magamról, többek között azt is, hogy mik azok a hibák, amiket még egyszer nem követhetek el.

Már egészen jól voltam.
Mondhatni végre összeszedtem magam.
Tudtam újra nevetni.
És remélni.

***

Aztán a semmiből megint rám írt.




Folytatása következik...