Titkos ajtó - Chapter 10: Az ajtó túloldalán

Régóta nem vagy, és nem is leszel már

Együtt miénk volt, az egész kisszobám

Kereslek másban, van hogy látlak, van hogy nem

De senki mellett nem vagyok, ki akkor lehettem

Hol vagy nyáron?

Hol vagy télen?

Hol vagy nappal?

Miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor

Hozzám képest

Bárhogy lesz, még te is változhatsz

Késő van hozzá, hogy itt legyél velem

Együtt miénk volt, a világegyetem

Üzennék újra, hogy veled mit vesztettem

De senki mellett nem vagyok. ki akkor lehettem

Hol vagy nyáron?

Hol vagy télen?

Hol vagy nappal?

Miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor

Hozzám képest

Bárhogy lesz, még te is változhatsz

Nem kérdeztem rá, bár nem is volt fontos

Talán túl léptél már, mindenen

Én már nem kérdeznék rá, és tudom, hogy pont most...

Mással ébredsz

Pedig itt is lehetnél

Mond hol vagy nyáron?

Hol vagy télen?

Hol vagy nappal? 

Miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor

Hozzám képest

Bárhogy lesz, még te is változhatsz

***

Ma van kereken egy éve, hogy kiteljesedett a történet. 

Ezzel pedig végérvényesen elérkezettnek érzem az időt ahhoz, hogy végre szabadon engedjem fájdalmam kis madarát és elkezdjem élni azt az életet, amit már nem árnyékol be a régi csalódás fájdalmas emléke.

10. fejezet: Az ajtó túloldalán

Mikor megláttam a nevét a kijelzőn, meglepetésemben leejtettem a telefonom az asztalra. Ebédszünetem volt és nem is voltam egyedül... Arra meg egyáltalán nem számítottam, hogy pont ő fog majd újra jelentkezni.

A kíváncsiság vezérelte. Ilyenek az emberek. Egy kósza kérdés, ártatlan köntösbe bújtatva, mintha az elmúlt időszak meg sem történt volna...

Így kezdtünk el beszélgetni újra. 

Eleinte kimért voltam és távolság tartó, nem tudtam milyen szándék lakozik a hirtelen jött felbukkanásban. 

De aztán olyan hosszan csevegtünk az aktualitásokról, hogy minden ez ellen tett kísérlet ellenére is feloldódtam a régi emlékekben és kicsit olyan volt megint minden, mint azelőtt.

Kerültük azt a bizonyos témát, óvatosan táncoltunk a szakadék peremén, attól félve, hogy egyikünk a mélységbe taszítja a másikat a legvégén...

Tartott ez már egy ideje, mikor végül nem bírtam tovább a gondolataimmal és megkérdeztem tőle azt, ami már a legelső perctől kezdve foglalkoztatott:

,,Miért írtál rám?"

Röviden és lényegre törően. Nem volt szükség arra, hogy becsomagoljam a kíváncsiságom, mert ő sem tett így sosem. Azt a szokásos őszinteséget kerestem benne, amit mindig akkorra tartogatott, mikor éppen össze akarta zúzni a lehetetlen vágyaimat.

Mert arra volt szükségem.

Valahol belül persze reménykedtem abban, hogy előáll majd valami ferdítéssel, de az igazság végtelenül egyszerű volt. Hallott rólam, meg a munkahely váltásomról és egyszerűen csak érdekelte, mi lehet a háttérben. Ahelyett, hogy másokra alapozott volna, úgy gondolta tőlem kérdezi meg.

Elég épkézláb válasz volt, persze apró csalódottságom remek példája annak, mennyire sok mindent képesek vagyunk belemagyarázni a férfiak jelentéktelen mozzanataiba.

Szinte hallottam, ahogyan valaki gúnyosan felkacag a hátam mögött.

Azt gondoltad, hogy most majd kellesz neki, mi?

Miután kielégítettem a kíváncsiságát, csúnyán el kellett volna hajtanom. Vagy csak figyelmen kívül hagyni az üzenetét és el se jutni az őrlődés újabb mélységeibe. Sajnos azonban megrögzött mazochistaként hagytam neki, hogy megint félrevezessen.

A beszélgetéseink hullámzóak voltak. Voltak idők, mikor fájóan hosszadalmasan elmélkedtünk a semmiről. És volt, hogy hosszadalmasan lekötöttük a másik figyelmét és akkor kicsit olyan volt minden, mint a legelején.

Valamikor azt éreztem kéreti magát. A számba akarta adni a szavakat, amiket, ha kimondtam volna, újra találkozunk, aminek ki tudja mi lett volna a vége.

Túlgondoltam, mindemellett a maradék büszkeségembe kapaszkodva engedtem el a gondolatot és habár sóvárogtam, mégis próbáltam kitérni az irányítása alól.

Mikor már nagy volt a hanyatlás, elkezdtem mással is találkozgatni. De ez sem volt gyógyír a sebre. Annak a fiúnak a mosolya mögött is csak azt a másikat kerestem, a szemeiből pedig hiányoltam azt az ismerős és mindent átható tekintetet...

Folyamatosan a telefonom szorongattam újabb üzenetekre várva és csak arra tudtam gondolni, hogy  valami csoda folytán új esélyt kaptam az élettől, amit most nem fogok elszúrni.

Ezen az érzésen pedig csak erősített, mikor a sokszor kerülgetett, érzékeny téma, mégis csak szóba került.

Sosem vallottam be neki teljesen az érzéseim.
De azt azért tudnia kellett, hogy mennyire kihasználtnak éreztem magam, miután csak úgy eltűnt az életemből. Hogy nem az fájt, hogy nem akart többet, hanem az, hogy képtelen volt elém állni és ezt felvállalni.

Ő elmondta, hogy akkoriban mennyire bonyolult volt minden, nem így akarta és rossz időszakot fogtam ki az életében.

Én pedig megértettem és inkább együtt éreztem vele, ahelyett, hogy kiálltam volna saját magamért és a boldogságomért.

Ekkor még azzal áltattam magam, hogy nekem a barátsága is elég. Mert lényegtelen, hogy miként funkcionál az életemben, egészen addig míg annak a részese.

Aztán rájöttem, hogy ez mégsem így van.

Egy kisebb szünet után egy alkoholos estén írt rám és gusztustalan stílusban adta elő magát, félreérthetetlen ajánlatot téve.

Ami a legszomorúbb az egészben, hogy engem még erre is levert a víz, izgalmamban félre kellett tennem mindent, amivel addig foglalkoztam, mert még akkor is reménykedtem.

Sokat hibáztam. Mondtam már sokszor. Naiv voltam, meg buta és ennyire vágytam a boldogságra. Ennyire szükségem volt valakire, aki segít nekem lélegezni, mert egyedül csak egy fuldokló voltam az oxigénhiányos világban.

Sokadik hibám pedig az volt, hogy évődésem nem tartottam meg magamnak. Nem sok embert vontam bele, de akiket igen, azok túlságosan szerettek engem és védeni akarták addigra már teljesen elveszett énem, amivel el is érték, hogy hamar a végéhez érjen fájdalmas kínlódásom.

Megtudtam, hogy miközben én arra várok, hogy válaszoljon, ő szüntelenül éli az életét. Minden este más lányokkal, habzsolva őket meg a különféle élvezeteket.

Mikor ez visszajutott a fülembe, akkor éreztem azt, hogy mennyire egészségtelen fordulatot vett a történetünk. Mindent alá rendeltem, nekem minden csak róla szólt. Mindenkiben őt kerestem és régen elmúlt emlékekben éltem.
Feladtam az életem, teljesen feleslegesen.

Neki mindeközben még csak eszébe se jutottam.

Hosszasan gondolkodtam, mielőtt két nagyon nehéz döntést hoztam.

Először töröltem az ismerőseim közül. Nevetségesen hangzik, de nem volt egyszerű. Annyi átbeszélgetett éjszaka után, hirtelen többé már nem villant fel a neve a beszélgetőpartnereim között.

Mégis a második lépés volt a legfájdalmasabb.
Pontot akartam tenni az egésznek a végére és mivel úgysem számítottam neki, úgy akartam mindezt, ahogyan ő is tette velem. Egy utolsó üzenetben...

Vívódtam azon, hogy tényleg ezt akarom-e. Mert ez visszafordíthatatlan lépésnek bizonyult.

A végére azonban elhatároztam magam és arra jutottam, ha tényleg változást szeretnék és elengedni őt végleg, akkor ez az, amire mindenféleképpen szükségem van.
Úgyhogy megírtam neki:

,,Igazad volt, többet akarok annál, mint amit adni tudsz nekem. Itt az ideje, hogy megpróbáljak tovább lépni, úgyhogy kiszállok ebből a játékból."

Szinte azonnal válaszolt.

,,Nem akarsz találkozni és megbeszélni?"

Nem értettem mi mondanivalója lehet még nekem. Ezerféle dolog suhant át az agyamon. Még ekkor is voltam annyira naiv, hogy az is megforduljon a fejemben, hogy esetleg mondani akar valami fontosat a közös jövőnkről.

Úgyhogy győzött a kíváncsiságom.

Borús júniusi délutánon találkoztunk. Egy ideje nem láttam már, mikor végre újra megpillantottam teljes valójában. 

Az arcára pillantva azonban már éreztem, hogy ez nem az a fajta találkozás lesz, mint az ezt megelőzőek...

Sétáltunk egy keveset, mialatt ő próbált könnyed beszélgetést kezdeményezni. Engem viszont csak az érdekelt, amit valóban mondani akart.

Mikor végre célba értünk és leültünk, egy magyarázkodási hullám vette kezdetét.

Arról szólt, hogy ő nem emlékszik arra a bizonyos estére (ami nekem mindent jelentett), mert nagyon részeg volt... Blablabla

Nagyon felelőtlen életet élt az elmúlt időszakban, nagyon sok lányhoz volt köze, és mivel tudja, hogy ez mennyire működésképtelen hosszútávon, változtatni akar az életvitelén... Blablabla

Kettőnk után az exe álságos karjaiba rohant vissza, ezért nem jelentkezett... Blablabla

Nem akart bántani, de így alakult... Blablabla

Megint a többi lány... Blablabla

Tudja, hogy én kapcsolatot akarok, de ő NAGYON nem. 

Mert nem működne.

Csupa olyan dologról beszélt, amiről én már réges-régen tudtam mindent.
Így a reakcióm sem volt valami változatos.

,,Tudom" és a ,,Jól van" váltakozásában próbáltam nem arra gondolni, mennyire szánalmas látványt nyújthatok kívülről.

Sok dolog eszébe jutott és már, már kínlódás volt számára, hogy azt bizonygassa mennyire nem akar engem többé.

Én pedig csak ott ültem, a végén már szótlanul nyelve a könnyeimet, visszafojtva testem remegését. Mert nekem egyben kellett tartanom a kis világom, míg ő a másik oldalamon magyarázkodott.

Amitől végül teljesen kiborultam, az a monológja vége volt.
Elvette tőlem az egyetlen dolgot, ami kevésbé tett szánalmassá.
Miután én írtam meg neki, hogy kiszállok ebből az egészből, ő kért engem arra, hogy ezek után ne is beszéljünk többet. Mert, hogy ő szívesen elbeszélget velem a semmiről, de annak nem sok értelmét látja.

Mennyire. Megalázó.

A pár percnyi csönd után várakozóan felállt, habozott pár pillanatig, míg én bámultam a végtelenségbe és már nagyon erőlködtem, hogy ne zuhanjak szét. Nem is mertem megszólalni, mikor készen álltam, hogy elengedjem csak intettem neki, hogy menjen, mert nem akartam, hogy szembesüljön azzal, hogy én mennyire is akartam azt, amit ő NAGYON nem.

,,Hát szia!"
Ez volt az utolsó hozzám intézett mondandója.

Aztán végül elment.

Nem láttam az utolsó lépteket, mert akkor már nem bírtam visszatartani azt az óriási hullámot, ami maga alá temetett.

Ott végre kifakadt belőlem minden, több hónapnyi elfojtott félelem, aggodalom és fájdalom, aminek egészen addig nem engedtem teret.

Pár méternyi bizonytalan lépés után lerogytam az első üres padra és órákon keresztül sírtam és gyászoltam egy olyan szerelmet, aminek még csak esélye sem volt.

***

Elképzelni sem tudom már, de egy éve ilyenkor még én voltam a legboldogabb ember a világon. Az érzést pedig azóta sem találom.

Az ember nehezen dolgozza fel a visszautasítást, hát még azt, ha összetörik a szívét.

Utóbbit a mai napig nem tudom helyre tenni, még mindig érzékenyen érintenek ezek az emlékek.

Hogyan is  lehetne jól kezelni, mikor az arcodba dörgöli a másik azt, hogy mennyire nincs szüksége rád az életében és, hogy mennyire könnyen képes átlépni rajtad, megannyi közösen átvirrasztott hónap után...

Gyűlölni akartam ezért, de nem tudtam soha, mert mindig tisztában voltam azzal, hogy ugyanannyira az én hibám is, hogy így alakultak a dolgok, mint az övé.

Neki szüksége volt valakire, aki fényezi a sérült önérzetét, nekem meg szükségem volt arra a nézésre, amitől annyira különlegesnek érezhettem magam mindig.

A varázs persze csak addig tartott, amíg ketten voltunk, ártatlanul a mögött a kis ajtó mögött, ami mögé senki sem láthatott.
A valóságban már nem volt közös a jelenünk.

***

Ez volt a történet, amit az élet írt.

Aminek az elején még a remény hajtott, aminek nem lehetett tudni a végét és éppen ettől volt olyan izgalmas.

Így szerettem bele egy eszmébe, ami sosem létezett.
Így sóvárogtam valaki után, akivel valószínűleg sosem működött volna.

Így vonzott végzetesen magához a szívfájdalom.

Mondhatnám, hogy megérte a tanulság miatt, hogy ettől is csak erősebb lettem. De ezek nagy hazugságok.

A szerelem nem az intelligenciáról szól. Az érzelmeket nem az agy vezérli. És attól, hogy egyszer már valaki összetört, nem leszel erősebb csak még inkább sebezhetőbb.

Annyit sírtam már.

És annyiszor ígértem már meg magamnak, hogy soha többet nem leszek gyenge. 

Annyiszor próbáltam már távol tartani másokat. 

De ez képtelenség. 

Az ember megőrül az egyedülléttől.

A magányban nem lelünk boldogságra.

Vége