Képzelt levél a szerelemhez

Ahhoz az álnok fajtához.

Amelyik felemészt.

,,Tudom, hogy nem biztos, hogy célba ér ez az üzenet vagy ha mégis, akkor sem valószínű, hogy oda talál majd, ahova kellene neki...

Mégis vagyok olyan hülye és megpróbálom. Mert úgyis mindegy.

Nem tudok már semmit sem rólad, bár sejtem, hogy ugyanúgy éled a mindennapjaid, mint eddig. Nem érint rosszul egy pillanatra sem az, ami engem felemészt.

Mert vagy nem fogod fel vagy szimplán nem érdekel.

Tudom, hogy semmi voltam neked. Csak egy behúzandó strigula. 

Nem is vártam tőled többet. Mert tudtam ki az, akire vágysz és nagyon jól tudtam azt is, hogy én sosem lehetek ő...

Éreztem párszor, hogy fáj neked. 

A reménytelenség. 

Meg egy kicsit a magány. 

A viszonzatlan ragaszkodás.

Tudod nem csak te érzel így. Nem csak te vagy ezen a világon. Léteznek emberek rajtad kívül is. Akiket az egyszerű közönyöddel lehet nem is bántasz annyira, mint azzal, ha először közel engeded őket magadhoz, majd egyik pillanatról a másikra lököd őket el, mintha nem is számítottak volna. Mert nem is számítottak. 

Nem is számítottam.

Nekem is vannak érzéseim, van lelkem. Vannak sérelmeim, meg korlátaim. Engem is bántottak már meg, engem is utasítottak vissza. Nem te voltál az első, valószínűleg nem is az utolsó.

Én én is azt teszem, amit te. Önzök és kizárom az embereket, mert abban bízom többet nem kell átélnem majd még egyszer ugyanezt.

Nem voltunk barátok, a végén még csak ismeretlen ismerősök sem nagyon. Mégis azt hittem, azért bízhatok benned. Rád bízhatom magamat is egy kicsit.

Tudtad, hogy nekem ez nem olyasvalami, amit bárkivel, bárhol, bármikor... de aztán olyanná tettél, aki mégis. Mert nem akarok rád gondolni többet... 

Csak sajnos ez nem ilyen egyszerű.

Tudtad, hogy többet érzek, ki tudja mióta, de belementél, mert nem tudtad megállni, hogy ne használd ki a gyengeségem. 

Azt is tudtad, hogy ezt követi majd a "sohatöbbet" és a "viszontnemlátásra", de annyit nem jelentettem neked, hogy ezt magadtól közöld.

Esetleg szemtől szembe.

Valószínűleg ez összetör abban a pillanatban, olyannyira, hogy nem is tudtad volna a helyén kezelni. De van, hogy néha felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért. Akármennyire is kellemetlen. 

Ez lett volna a minimum. Nem egy elfelejtett, személytelen facebook üzenet. 

Ha ezt megkaptam volna, talán nem érezném most ennyire értéktelennek és kihasználtnak magam.

Talán fel tudnék kelni anélkül, hogy magamban keresném a hibát meg a válaszokat. Akkor talán el tudnám engedni ezt az egészet. Tovább tudnék lépni.

A naivitásomra nincs ellenszer, valószínűleg rád se nagyon... Majd az idő elfeledteti velem ezt a rosszat is.

Mindennek ellenére nem bántam meg semmit, ami megtörtént. De ha újra kezdhetném, mindent másként csinálnék. 

Legfőképpen megtanulnám kizárni az érzelmeket. 

Nem engednélek közel.

Igazad volt, mikor azt állítottad, hogy nem ismerlek. 

Sosem gondoltam volna, hogy így elbánsz majd velem..."

És ezzel elérkezett a búcsú ideje.

Itt az ideje elengedni őt.
És vele együtt minden fájdalmat.

,,Kívánom, hogy legyél igazán boldog."

Peace Out