Határozottan együttérzést szeretnék kiváltani azzal, hogy még a post előtt felhívom a figyelmet arra, hogy ez egy munka utáni, metrón zötykölődős, tableten, véres verejtékkel bepötyögött kis szösszenet, a mostanában mindennapjaimként emlegetett masszából, aminek se elejét, se végét nem érzékelem már egy ideje. Mindössze sodródom az árral.
9 nem mindennapi hónap után, otthagytam a Westend megszokott, megkedvelt közegét, hogy újfent meghódítsam az ismeretlent.
Volt valamiféle latens igényem, ami folyamatosan arra sarkalt, hogy minden egyes nap a maximális hőfokon égve végezzem a munkámat, de arról álmodni sem mertem, hogy a magamnak megfogalmazni sem tudott vágyaim közül, valami mégis csak megközelítheti a valóságot.
Jó pár hónappal ezelőtt félre hívtak a főnökeim, hogy elmondják, meg vannak elégedve a munkámmal és éppen ezért érdekelné őket, hogy szeretnék-e orientálódni valamerre. Akkor elmondtam, hogy érdekelne a koordinálás, bár akkor tudtam, még nem értem meg a feladatra. Jó pár héttel ezelőtt, azonban úgy tűnt, elérkezett az én időm. Megkaptam a lehetőséget, hogy egy több órás AC interjú keretein belül bizonyítsam a rátermettségem.
A központi megmérettetés után kétes érzelmekkel nyugtáztam a történéseket és kicsit meg is törtem, miután nem érkezett meg a várva várt feedbackem.
Nagyjából másfél hét múlva, felkerestek a központból és megkaptam a nagy lehetőséget. 3-4 munkanapom maradt csupán, hogy érzékeny búcsút vegyek kedvenc plázámtól, a munkatársaimtól, barátaimtól, főnökeimtől és a nagybetűs női osztálytól.
Így kerültem az Allee bevásárlóközpont gyerekosztályára.
Azóta túlestem már egy kéthetes eladói tréningen, majd egy ezt követő kiértékelésen. Egyre növekvő dózisokban érnek az új impulzusok, fokozatosan tisztul előttem az új feladatkör által nyújtott kihívások és elvárások sora.
Egy éles kanyarral egy teljesen más világba csöppentem. Mondhatni egyik végletből, a másikba.
Meg kell küzdeni a változás okozta félelemmel.
Peace Out
.jpg)
