Van egy bizonyos pont, amire azt mondjuk, hogy a tűrőképességünk határa. És azt a pontot egyetlen vékony hajszál választja el a ,,még bírom" és a ,,már túl sok" határától.
Nem szokásom feladni. Ha kell, kifacsarom az utolsó cseppeket is magamból a túléléshez.
Amíg ott lebeg egy bizonyos cél a szemem előtt, ami motivál, addig hajtok, mert tudom, hogy van valami, amiért érdemes.
Mikor a MOME beadandómat készítettem és már nagyon az utolsókat nyögtem, anyum azt mondta: ,,Hidd el, ez mind kifizetődik majd." És én ennek a szellemében hajtottam tovább magam. Aztán nem sikerült, de mégis megpróbáltam az egészre úgy tekinteni, mint egyfajta kitérőre, ami erősebbé és elhivatottabbá tett és, ha közvetlenül nem is, közvetetten azért majd csak eljuttat a kitűzött célomhoz. Így mantraszerűen hajtogattam magamnak tovább, bármi rossz is történt:
,,Ne aggódj, kifizetődik majd az a sok energia, meg munka, amit beleölsz a dolgaidba."
Aztán egyszer csak megérkeztem a ,,még bírom" határára és egyre több kétely kúszott a látószögembe.
Érdemes-e egyáltalán felemésztenem magam valami miatt, amiben már egyáltalán nem vagyok biztos? Megéri-e, hogy mindent egyetlen dolognak rendelek alá és mindeközben teljesen tönkremegyek ebben az egész hajtásban?
Félek a változástól, de a tehetetlenségtől még jobban. Addig kell változtatnom, amíg még megtehetem.
Mert már túl sok. Minden áldott nap görcsöl a gyomrom, nem tudok enni, nem tudok aludni, folyamatosan szorongok.
Ez így már nem az az élet, amit élni akarok.
.jpg)
Szóval mindeddig én voltam a csapatban az, aki tudta mit akar kezdeni az életével és, hogy azt, hogyan fogja megvalósítani. Mostanra azonban eltűntek dolgok, amikben hittem, megfakult az álom, amit kergettem.
Nem maradt semmi.
Nem szokásom feladni. Ha kell, kifacsarom az utolsó cseppeket is magamból a túléléshez.
Amíg ott lebeg egy bizonyos cél a szemem előtt, ami motivál, addig hajtok, mert tudom, hogy van valami, amiért érdemes.
Mikor a MOME beadandómat készítettem és már nagyon az utolsókat nyögtem, anyum azt mondta: ,,Hidd el, ez mind kifizetődik majd." És én ennek a szellemében hajtottam tovább magam. Aztán nem sikerült, de mégis megpróbáltam az egészre úgy tekinteni, mint egyfajta kitérőre, ami erősebbé és elhivatottabbá tett és, ha közvetlenül nem is, közvetetten azért majd csak eljuttat a kitűzött célomhoz. Így mantraszerűen hajtogattam magamnak tovább, bármi rossz is történt:
,,Ne aggódj, kifizetődik majd az a sok energia, meg munka, amit beleölsz a dolgaidba."
Aztán egyszer csak megérkeztem a ,,még bírom" határára és egyre több kétely kúszott a látószögembe.
Érdemes-e egyáltalán felemésztenem magam valami miatt, amiben már egyáltalán nem vagyok biztos? Megéri-e, hogy mindent egyetlen dolognak rendelek alá és mindeközben teljesen tönkremegyek ebben az egész hajtásban?
Félek a változástól, de a tehetetlenségtől még jobban. Addig kell változtatnom, amíg még megtehetem.
Mert már túl sok. Minden áldott nap görcsöl a gyomrom, nem tudok enni, nem tudok aludni, folyamatosan szorongok.
Ez így már nem az az élet, amit élni akarok.
Szóval mindeddig én voltam a csapatban az, aki tudta mit akar kezdeni az életével és, hogy azt, hogyan fogja megvalósítani. Mostanra azonban eltűntek dolgok, amikben hittem, megfakult az álom, amit kergettem.
Nem maradt semmi.
Peace Out
.jpg)
