Vonzalom.
Botrányosan kezelhetetlen egy dolog.
Megszállottnak érzed magad. Ez a kiszámíthatatlan kis piszok, olyan dolgokra vesz rá, amikre eddig még csak nem is gondoltál.
Néha megfordul a fejedben: Vajon mi lesz, ha rögeszméssé válik lassan ez az egész?
Olyan felkavaró. Annyira kiszámíthatatlan.
Mégis ez tesz teljes egésszé.
Bele lehet bolondulni egy érzésbe?
Vékony a határ az őrület és a szenvedély között.
Vajon melyik az a pillanat, amelyik magával sodor majd a legvégén?
Túlzó mindez. Irreális csapongás az egész.
De annyira ijesztő a bizonytalanság.
Egy ideje nem éreztél már hasonlót, így mindent sokkal intenzívebben élsz meg.
Mintha erről szólna minden. Mintha más nem is járna a fejedben.
Ha látod, ha nem...
Vannak jobb és rosszabb napok.
Mostanában rosszabb.
Ez egy fájdalmas, szívet facsaró időszak.
.jpg)
Korábban Ms. Ignorancie'-t alakítottam, majd minél biztosabbá váltam a dolgomban, annál több elvtől megszabadulva vágtáztam a vesztembe és tettem - gondolkodás nélkül - Teodor kedvére.
Itt rontottam el. De nagyon.
Nem is feltétlenül tettekről van itt szó.
Érzelmi játszma a miénk.
Én érzek, ő játszik. Mindezt kimondatlanul.
A február már önmagában is szörnyű. De úgy, hogy mindemellett a kezemből is kicsúszott minden szál, jó nagy gubanc keletkezett az életem minden egyes területén.
Könnyű a másikban keresni a hibát. Viszont, ha önmagába néz az ember és rádöbben arra, hogy kivételesen a saját kis világában kell rendszereznie egy kicsit ahhoz, hogy rendeződjön számára minden más is, akkor könnyebbé válik az elszámolás saját maga felé.
Ez a fejezet most a jelen idő.
Ez az itt és a most.
És mindemellett mégis kicsit olyan ez, mint a múltba révedés.
Vissza az alapokhoz. Mielőtt átléptük azt a bizonyos határt.
Mielőtt Teodor átlépte volna azt a bizonyost.
Mert ő kezdte. Én dagonyáztam volna szótlanul az elkeseredett beletörődéssel átitatott önsajnálat mocsarában.
Az első kíváncsiskodó mozzanatot véletlenként könyveltem el.
Mikor azonban a tettek mezejére lépett, én szóltam neki már abban a pillanatban, hogy ezzel megváltoztatott mindent.
És ismét itt tartunk.
Annyira könnyű mindig a másikat hibáztatni.
Holott alkalomadtán csak hagyjuk, hogy az érzéseink magukkal ragadjanak és minden mást hátrahagyva csak sodródunk az árral.
Mert abban a pillanatban úgy érezzük: jobb már nem is lehetne.
Ott van az az átkozott kézifék. Nyilvánvaló, hogy jobban szeretem én behúzni.
Most azonban Teodor az, aki úgy tűnik nem kér többet belőlem.
Elég volt neki a kétértelmű, tisztázatlan kapcsolatunkból.
Jogosan érzem, hogy kihasznált?
Jogosan vagyok feldúlt?
.jpg)
Nem volt komoly a dolog az ő részéről sosem.
Nem hibáztathat azért, amiért én valami komolyat is kerestem, miközben benne voltam ebben a definiálhatatlan kapcsolatban.
.jpg)
Ezek már a kimondott dolgok.
Szóval most van ő meg én.
Ignoráljuk egymást, majd mikor össze hoz a sors, úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mert úgy könnyebb.
És már csak ekkor van olyan, hogy mi.
Miért hisszük azt, hogy ha átnézünk a másikon azzal minden megoldódik?
Igen, eddig így kezeltem a problémákat. De mióta átkerültem a másik oldalra, ráébredtem arra, hogy ez mennyire bántó és megalázó a másik fél számára.
Igen, eddig így kezeltem a problémákat. De mióta átkerültem a másik oldalra, ráébredtem arra, hogy ez mennyire bántó és megalázó a másik fél számára.
Eddig is egy óriási tagadás volt a kettőtök kapcsolata. Ez a folyamat pedig már azt feltételezi, hogy mindez meg se történt.
Nem voltál semmi csak egy a sok közül.
És addig marad tökéletlenül tökéletes ez az egész, míg ő is így gondol saját magára.
.jpg)
Folytatása következik...
.jpg)
