Mintha egy fél élet telt volna el azóta, mióta utoljára ,,klaviatúrát ragadtam".
Felettébb nehéz egy időszak van most a hátam mögött, érzelmileg úgy érzem teljesen kifulladtam.
Nincs annál rosszabb mint, mikor azt gondolnád valaki egy karnyújtásnyira van tőled, aztán minél jobban nyújtózkodsz utána, ő annál elérhetetlenebbé válik.
Nincs annál rosszabb mint, mikor azt gondolnád valaki egy karnyújtásnyira van tőled, aztán minél jobban nyújtózkodsz utána, ő annál elérhetetlenebbé válik.
Vonatkozik ez szerelemekre, barátságokra.
Kimerültem.
Miért játszanak felnőtt emberek az óvodában?
Miért játszunk egyáltalán egymással?
A legnagyobb probléma az, hogy egyre tisztábban látok. Tudom mire vágyom és tudom mi az, ami taszít.
Miért játszunk egyáltalán egymással?
A legnagyobb probléma az, hogy egyre tisztábban látok. Tudom mire vágyom és tudom mi az, ami taszít.
Ahhoz, hogy ezekre rájöjjek, számos negatív tapasztalás kellett. Belementem a rosszba, ártottam a lelkemnek, mert úgy gondoltam a felejtés eszköze csak káros lehet magamra nézve.
Nem a fájdalom okát akartam kezelni, csak a tüneteit enyhíteni.
Ebből adódóan azonban megvilágosodtam és most már ki merek állni amellett, amit igazán szeretnék.
Biztonságra vágyom.
Tiszteletre.
Törődésre.
Szeretetre.
Akármerre nézek, mindenhol mások boldogságába ütközöm.
És őszintén szólva ez az egész jelenség engem teljességgel megrémiszt.
Úgy érzem magam mintha el akarna nyelni a feketeség.
Mintha én lennék az egyetlen ember, aki nem találja.
Odaadsz mindent valakinek, rábízod szinte az életed és van, hogy az sem elég.
A legrosszabb az egészben pedig az, hogy ezek után is azon gondolkodsz, vajon mi többet adhatnál még...
A válasz pedig egyszerű: magadból semmit.
Mert nincs már több.
Nehéz megbirkózni a ténnyel, miszerint bármit is teszel, kevés leszel.
És még a végén neked kell meghunyászkodva bocsánatért esedezned, amiért te valami többre vágysz.
Miért van az, hogy a mai világban az emberek félnek az elköteleződéstől?
Miért akar mindenki nagy kanállal habzsolni?
Csináltam én is, nem sokáig bírtam.
Belefáradtam.
Semmit nem tudott hozzáadni az életemhez. Nem voltam boldog, még csak elégedett sem.
Akkor meg minek?!
Fájdalmas a tény, de valószínűleg lassan ideje lenne elfogadni.
A csalódás az életünk része, nem létezik igaz szerelem, sem életre szóló barátságok.
Az életünk egy kirakat.
Ami számít az a felszín, az énkép, na meg a mobilnet.
Happily Ever After
.jpg)
