Peace Out
2014. január 29., szerda
2014. január 11., szombat
2013
2013.
Ami először az eszembe jut, az a befejezés. Életem egyik legkellemesebb Karácsonya, ami remélhetőleg megalapozza majd az összes többit. Az otthon melegétől idén is távol töltött sajátos Szilveszter. Majd a következő dolog a sorban, a Zara. Életem és mindennapjaim meghatározó színtere ez, ami által nap, mint nap tanulok valami újat, például türelmet, alázatot, elfogadást. És néha elegem is lesz, kiborít minden és olyankor tudom, hogy még mennyi tanulnivaló van hátra. Eszembe jut Bécs és a McCartney koncert, egy hatalmas emlékmasszába tömörítve, ami mintha már több éve történt volna. Ott van az érettségi, meg az azt megelőző végigvigyorgós ballagás. De az egyik leghatalmasabb dolog az volt, mikor végleg szakítottam a Pokollal. Nagy diadal volt ez számomra, hiszen minden ellenére, az öt évet becsülettel végigcsináltam.
2013-ban végre éltem egy kicsit és habár csináltam egy-két bődületes badarságot, ezeknek hála éreztem, hogy végre élek és jól is esett egy kicsit felelőtlennek és bohónak lenni. Mert mikor, ha nem most?
Megfogadtam, hogy dolgozni fogok, hogy nagy hangsúlyt fektetek a megjelenésemre (a tél ezalól kivétel, olyankor jöhet a lazítás, a nagykabát alá úgyse lát senki), megígértem, hogy minimum 3-assal átmegyek minden tantárgyból és maradok, aki eddig. Visszaidézve mindent, eltölthet a büszkeség, ugyanis sikerült hűnek maradnom önmagamhoz.
Egyetlen dolog maradt ki a sorból sajnos, ez pedig a zenélés. Idén sem tanultam meg gitározni és sajnos más téren sem tudtam elég időt fordítani a gyakorlásra. Hiába keserű a szám íze, nem élek meg kudarcként semmit, inkább újabb kihívásként tekintek a még előttem álló dolgokra.
Ez volt 2013.
Itt az idei év, már 11 nap eltelt az újdonság különösebb varázsa nélkül, úgyhogy eljött az idő,. hogy idén is megközelíthető célok felé orientálódjak.
Tehát.
Megfogadom, hogy megtanulok főzni, de mindemellett továbbra is figyelek az alakomra. Idén, a tavalyinál is többet fotózok majd, sőt, próbálom majd kézzelfoghatóvá tenni a digitális emlékeimet.
Veszek végre egy okostelefont és nem lesz miatta bűntudatom. Elindulok az álmaim megvalósításának útján, akármit is jelentsen ez. És végül, de nem utolsó sorban, minden szelídség és komolyság ellenére, alkalom adtán megpróbálok lazábban és felszabadultan hozzáállni az élethez.
Nem ígérek MOME-t, se zenei elismerést, nincs szükségem görcsös aggodalomra, viszont, ha mégis megízlelhetem a sikert, így lehet az még édesebb.
Ez lesz 2014.
Peace Out
2014. január 4., szombat
Rush, avagy Hajsza a győzelemért
A bejegyzés valószínűleg SPOILER-t tartalmaz.
Nem célom egy száraz filmkritikával előrukkolni, éppen ezért azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez a bejegyzés olyasvalaki számára is érdekes legyen, aki egyáltalán nem érdeklődik a száguldó cirkusz iránt.
A Rush, ugyanis erről szól. A száguldásról, meg a címben is helyet foglaló hajszáról. A film az 1970-es évek idején játszódik és bemutatja a rivalizáló Niki Lauda és James Hunt felemelkedését. A történet az előbb említett kettős olykor kiszámíthatatlan végkimenetelű versengésén alapszik, de mindemellett a folyamatos tragédiák kereszttüzében, mindketten fel is nőnek egy kicsit és óriási erőt merítenek az egymás iránt érzett vehemens érzelmeikből.
Ha most azt gondoljuk, hogy a Forma 1 - a rengeteg biztonsági óvintézkedés ellenére is -, még mindig veszélyes sportág, akkor mindössze pár évet kell visszalépnünk az időben ahhoz, hogy érzékeljük mekkora a változás, az annak idején még, akár életre-halálra vívott küzdelmekhez képest.
A fenti képen Niki Lauda és James Hunt, alatta Daniel Brühl és Chris Hemsworth
A hús, vér Niki Lauda valami olyasmit mond a bevezetőben, hogy minden szezonnak 25 pilóta vágott neki és minden évben ebből ketten meg is haltak. Mind ismerték a kockázatokat, mégis annyira szerettek volna nyomot hagyni maguk után, hogy a célért képesek voltak, akár az életükkel fizetni.
A filmbéli Lauda ennél is tovább megy és verseny előtt megtartott rögtönzött szövegében kitér arra, hogy tisztában van annak a kockázatával, hogy minden egyes versenyen 20% eséllyel hajt a saját veszte felé. Míg Hunt, mondhatni őrültnek nevezi magát a versenyzés iránti szenvedélye miatt.
És valljuk be, ebben van is némi ráció, ha abból indulunk ki, hogy egy ép elméjű ember, nem izgul fel ekkora veszély bűvkörében.
Persze vegyük úgy, hogy az előbbi, csak egy értetlenkedő lány zárójeles megjegyzése, aki a sebességet mindig jobban élvezte külső szemlélőként, mint annak belső megszállottjaként.
Az egyik legmegrázóbb jelenet az 1976-os, borzalmas balesetet megelevenítő futam, ahol Lauda vezethetetlen körülmények között üldözi Hunt-ot, aztán egyszer csak kicsúszik, falnak ütközik, az autója lángra kap, ő pedig kis híján bent ég.
A kórházi kezelések alatt, Niki végigkíséri Hunt győzelemmenetét és egyetlen motivációja az, hogy újra visszaülhessen a nyeregbe.
A jelenetben, melyben félig megégett fejére próbálja rátuszkolni a bukósisakot, miközben felesége némán tűri férje szenvedését, olyan szívfacsaró fájdalom van, amit valószínűleg csak nagyon kevesen érthetnek meg.
Az emberi tűrőképesség határait feszegető kínlódások végigkísérése után, a kérdés teljesen jogos: Miért? Megéri mindez?
Ismét csak Laudát tudom idézni. Ha értene máshoz is és azért jobban megfizetnék, akkor biztosan azzal foglalkozna. De lévén, hogy nincs más, neki csak ez maradt.
Nehéz megérteni ezt az elszántságot, pedig a maga módján csodálatra méltó. Minden embernek vágya az, hogy rátaláljon valamire, ami csak fele ennyire képes az élete részévé válni. Ami annyira különleges és ösztönző, mint amilyen ez a sport (volt annak idején), ezeknek a csodálatos versenyzőknek.
A film, két teljesen más karaktert mutat be. Egyikük sem feltétlenül az a szerethető vagy szimpatikus figura, mégis vannak nagyon emberközeli megmozdulásaik, amik által egyszerűen a szívünkbe fogadjuk őket.
A versengés ellenére mindketten folyamatosan tanulnak egymástól, a mérhetetlen motivációról nem is beszélve. Erőt merítenek egymás erejéből.
A film végén elhangzik az is, hogy habár a média ezt a rivalizációt állította a középpontba, kettejük kapcsolata nem volt ennyire szélsőséges. Mindketten megtanulták tisztelni a másikat és (végre) méltó ellenfélre találhattak egymás személyében.
Az egyik kedvenc mondatom a filmben így szól: ,,A wise man can learn more from his enemies than a fool from his friends." Ez magyarul nagyjából annyit tesz: ,,Egy okos ember többet tanul az ellenségeitől, mint egy buta a barátaitól."
És, hogy mi lett Lauda-val? A balesete után, amint alkalma nyílt rá, visszaszállt az autóba és 4. lett. Majd a világbajnokság döntőjén, mindössze 3 pont előnnyel a markában, mikor túl veszélyesnek érezte az eső szolgáltatta körülményeket, kiszállt az autóból és végignézte, ahogyan James Hunt megnyeri első és egyetlen világbajnokságát.
Lauda ezután még két címet szerzett, míg Hunt nagyon hamar felhagyott a további versenyzéssel.
De ez már csak az utószó.
Niki Lauda, aki nem csak remek versenyző volt, hanem kiváló műszaki zseni is, a mai napig megfordul a Formula 1-es futamokon. Kevés hozzá hasonlóan különleges versenyző adatott a sportágnak.
Peace Out
.jpg)
