Olvastátok már Karafiáth Orsolya, Seggfej katalógus névre keresztelt remekét?
Bennem már nem olyan friss az élmény, de imádom a férfi nem díszpéldányainak igaz történetekbe beleszőtt, sajátos jellemzéseit.
Ezen felbuzdulva, úgy döntöttem én is egy rendhagyó írásba kezdek, mégpedig: ,,Titkos ajtó, avagy, hogyan veszítsd el a szerelmet, aminek még csak esélye sem volt" néven.
Igaz történet két emberről, akik habár soha nem értek egymáshoz, mégis megérintették a másik lelkét.
***
A neve Teodor. Szereti a maszkokat. Kicsit bizonytalan, de jól leplezi. Laza, könnyen ismerkedő típus, akit mindenki kedvel.
Vele bárki szívesen elmegy sörözni, belecsap a tenyerébe, ha felkiált: ,,High 5!".
És valamiért a legtöbb lánynak kocsonyássá válik a térde, mikor meglátja.
Mit tud ez a Teodor? Nem különösen jóképű, azonban a kisugárzása felér ezer napsugárral.
Mikor először találkoztunk legyintettem egyet. Olyan volt, mint a többi. A szokásos massza egy jelentéktelen rétege. Aztán az a bizonyos massza egyre inkább szétesett és mikor felfedeztem azokat a finom kis rétegeket rádöbbentem... ez olyas valami, amit kedvelek. Tulajdonképpen minden benne van, amire vágytam. Mintha külön nekem alkották volna.
Száz szónak is egy a vége, teljesen rákattantam és minél többet kaptam belőle, annál heroikusabb állapotba kerültem tőle. És egészen addig ízlelgettem, míg vészes közelségbe nem kerültem. Aztán hirtelen be is húztam a vészféket.
***
1. fejezet
Ott vagy, ahol a part szakad. Magadban beszélsz. Félhangosan.
,,Nem szabad. Ne is figyelj oda. Mintha nem is létezne. Nem létezik. Tényleg nem."
.jpg)
Elvagy a magad kis gondolataival, amikor egyszer csak felbukkan a semmiből. Egy ideje nem beszéltetek már, ő mégis kezdeményez és úgy dönt, megoszt valami személyeset. Tényleg nincs előzmény, nincs semmi, csak az a végtelen hosszúnak tűnő folyosó, amin végigmegy, mielőtt beavat a legbelsőbb gondolataiba.
,,Van ez a lány, aki összetörte a szívem..." Beszél. Biztosan beszél, mert mozog a szája. Érdekelne, amit mondd, ha nem arról a másikról lenne szó, hanem mondjuk a döglött aranyhaláról.
Ha befejeznéd a sebeid nyalogatását, akkor én megjavítanálak. Én meg tudnám gyógyítani a sebeidet. Ha hagynád. De te ezt észre sem veszed.
Nem szükséges sajnálni. És egyáltalán nem kell őt utálni. Teodor kicsit énközpontú. Ritkán érdeklődik, általában jobban szeret a saját kis mocsarában süppedezni, mint dagonyázni egy másikban, valaki mással.
Még friss a seb, nehezen emészti meg. Ott ragadtak a régi érzések. Még ott van a remény is.
És a remény egy kis dög, ami észrevétlenül felemészt. Mindkettőtöket.
Őt azért, mert vár és feltüzeli a gondolat, hogy van itt még valami, amit fel lehet eleveníteni. Éppen ezért nem képes továbblépni és ezzel megfosztja magát egy csomó új élménytől. És természetesen tőled.
Téged pedig azért, mert, mint valamiféle segélyszolgálati illetékes, testközelből szemléled végig ezt az egészet.
Mit teszel egy ilyen szituációban?
Először együtt érzően sajnálkozol.
,,Nagyon sajnálom. De jobb lesz, hidd el. Még, ha most nem is tűnik úgy."
Majd továbbmész.
,,Nem éri meg bánkódni miatta. Nem értékelt eléggé."
Ezután keresel egy neon nyilat, bedugod a legközelebbi konnektorba, magadra irányítod és szem rebegtetve közlöd vele.
,,Lehet, hogy el kellene kezdened másokkal is találkozni."
Komolyra fordítva a szót, valahogy megpróbálod őt ösztönözni, hogy az élet nem ér véget huszonvalahány évesen, egy szakítás után. Mert tényleg nem.
Telnek, múlnak a napok. Tudod, hogy erre a ,,kapcsolatra", ebben a fázisban, még nem alapozhatsz. Még csak éppen, hogy haver lettél.
Ezért párhuzamosan megengeded magadnak, hogy próbálkozz más terepen is. Szétcsapod magad, hazardírozol egy kicsit. Közben sokszor eszedbe jut, néha még egy kicsit össze is facsarodik a szíved, mikor arra gondolsz... lehet most is éppen magában depressziózik.
Aztán jön a nagy pofon, mikor nagyjából egy hét múlva már azzal henceg, hogyan próbált meghódítani egy másik lányt az előző esti partyban.
Összemosódik rengeteg érzelem. Szomorúság, harag, egy kis fájdalom. De főleg az a bizonyos zöld szemű szörny, a féltékenység.
.jpg)
Elindulsz azon a hosszú folyosón. Fel és alá járkálsz. Próbálsz megnyugodni. Elszámolsz tízig. Egyszer, kétszer, háromszor.
Majd, mintha mi sem történt volna, visszatáncolsz egy álságos vigyorral az arcodon és úgy teszel, mintha még örülnél is annak, hogy próbálkozik.
Mindezek után, pedig mélységesen magadba nézel.
TE, aki mindig azt mondtad, hogy a barátaid nemtelenek. Most abba a helyzetbe kerültél, amibe már mást te is taszítottál. Kicsit megtörsz. Tehát ilyen érzés. Egy kicsit belehalsz. Minden egyes nap.
Ha valakinek nem kellesz, akkor ennyi, kész és vége. Előfordul, hogy szimplán csak nem vagy valaki esete. És olyankor hiába az új frizura, a tökéletes smink, meg az éjszakai hidratáló pakolás...
Hiába kedvel, hiába húz. Hiába a sok kétértelmű megnyilvánulás. Ilyenkor minden kitisztul és kiderül, hogy mindez csak egy játék. Amit ketten játszotok.
Ami ennél sosem lesz több.
De most tényleg.
Sosem lesz több?
Folytatása következik...
Peace Out
.jpg)
