Titkos ajtó - Chapter 4: Játékmester

Egyik pillanatról a másikra történik valami váratlan.

Olyasmi amitől összeszűkül a gyomrod és hevesebben ver a szíved.

Az érzékeid egy ideje már eltompultak, kicsit összefolyt körülötted a világ.

Nem vársz senkire. Nem gondolsz már semmire.

Aztán jön az a váratlan BUMM.

Sosem számítottál még csak hasonlóra sem. Tőle.

Sejtetted, hogy valami történik majd. Korábban elképzelted számtalanszor milyen is lenne, ha átölelne, a füledbe súgna, félretűrne egy kósza hajtincset a szemedből. 

Természetesen tovább is gondoltad már párszor. Mond valami hízelgőt, amivel visszavonhatatlanul levesz a lábadról.

És végzetesnek tűnő bűnök kapuit nyitja meg előtted.

A fantáziád azonban határokba ütközik és az, ami a valóságban történik híján van minden korábbi agyszüleménynek.

Megsimítja a derekad, vigyáz rád, mint valami bűvös oltalmazó, aki úgy érzi kötelessége védelmezni téged.

Beszél hozzád. Nyugodtan és csendesen. 

Majd aztán mégis helyre teszi a kapcsolatotokat, szinte olyan nyilvánvalóan, hogy akár betonfalakat is húzhatott volna köréd. Mégis annyira édes mindeközben. A kísértés cukormázzal van bevonva.

Egy ideig hízeleg a dolog. Hiszen akar tőled valamit. Tehát mégsem vagy annyira közömbös, mint azt az elején gondoltad. És mindvégig csak erre vártál.

Éppen ezért még bóknak is veszed.

Eltart egy ideig míg ráébredsz: Nála érzelemmentes zónát képviselsz. Csak használni akar. Nem szeretni.

Lehetsz a mankó, a pirula, ami segíti a túlélést.

De sosem leszel az, aki miatt túlél.

Ott  az a sokat emlegetett folyosó, amin akárhányszor végigmész, eszedbe jut. Nem tudod kiverni őt a fejedből, mert még a folyosó végén lévő ajtókilincsről is csak ő jut eszedbe.

És a kapcsolatotok lelassul. Nem tudod többé, hogyan kellene hozzáállnod. Helyesen.

Ő nem keres. Lehet már régen túltette magát a történéseken.

Neked akkor a világot jelentette. Neki semmiség volt az egész.

Eltelik egy hét mire újra találkoztok. Előző este már aludni sem tudsz. A gyomrod görcsöl, a szíved majd kiugrik a helyéről.

Remegő kézzel húzod ki a szemed, gondosan odafigyelve teszel helyre minden egyes hiányzó részletet, hogy a külsőd még csak ne is árulkodjon a benned rejtőző bizonytalanságról.

Az idő csak úgy repül. Mire észbe kapsz már mindketten ott álltok egymással szemben.

Ő rád mosolyog, te félénken vissza. Majd közelebb lép.

Mielőtt még bármi lehetőséged nyílna feldolgozni a puszta jelenlétét, ő fel is hozza szégyentelenül a keserédes vívódást.

A világ legtermészetesebb dolgaként kezelve.

Nem tudsz rá haragudni, csak egy kicsit mérgelődsz. Álságos játék az egész.

Vannak olyan helyzetek, amiket egyszerűen képtelenség lereagálni. Előfordul, hogy bizonyos szituációkat, adott pillanatban nem tudunk megfelelően kezelni.

Mégis mit mondhatnál?

,,Nem akarok örökre a játékod lenni? Nem akarok egy lenni a sok közül?"

,,Én az az egy akarok lenni. Aki nekem te vagy."

Semmi kifogásom a játszadozás ellen, feltéve ha az vezet is valahova. De ő egyre mélyebbre taszít a reménytelenség tengerébe.

Ahogyan múlik az idő, csak egyetlen dolog válik biztossá. Hogy egy borzalmasan tehetséges játékmester az, akinek eszébe sem jut, hogy felállítson téged a kispadról.

Örömódát énekelhetnél hiszen elérted amit akartál. Szép lassan tiéd már az online világ.

Van már egy közös kis buborékotok, amin mindenki más kívül esik.

De ott motoszkál megannyi kétségbeesett kis gondolat egy félreeső zugban. Mi van, ha mással is játszik? Honnan tudod biztosan, hogy veled párhuzamosan nem alakul egy másik szálon is valami hasonló?

Abba lehet, hogy előbb vagy utóbb beletörődsz, hogy te vagy az a bizonyos barát, néha egy kis extrával.
De azt fel tudnád dolgozni, hogy még ezen a téren is akad vetélytársad?

Hol van vajon az emberi tűrőképesség határa?

Mikor mondjuk végre azt, hogy elég?

Hova tűnt az önbecslés? Az a magabiztos, követendőnek hitt női példakép?

Tényleg ennyire vészes mélységbe jutott az elkeseredettség?

Folytatása következik...

Peace Out