Képzelt levél a szerelemhez

Ahhoz az álnok fajtához.

Amelyik felemészt.

,,Tudom, hogy nem biztos, hogy célba ér ez az üzenet vagy ha mégis, akkor sem valószínű, hogy oda talál majd, ahova kellene neki...

Mégis vagyok olyan hülye és megpróbálom. Mert úgyis mindegy.

Nem tudok már semmit sem rólad, bár sejtem, hogy ugyanúgy éled a mindennapjaid, mint eddig. Nem érint rosszul egy pillanatra sem az, ami engem felemészt.

Mert vagy nem fogod fel vagy szimplán nem érdekel.

Tudom, hogy semmi voltam neked. Csak egy behúzandó strigula. 

Nem is vártam tőled többet. Mert tudtam ki az, akire vágysz és nagyon jól tudtam azt is, hogy én sosem lehetek ő...

Éreztem párszor, hogy fáj neked. 

A reménytelenség. 

Meg egy kicsit a magány. 

A viszonzatlan ragaszkodás.

Tudod nem csak te érzel így. Nem csak te vagy ezen a világon. Léteznek emberek rajtad kívül is. Akiket az egyszerű közönyöddel lehet nem is bántasz annyira, mint azzal, ha először közel engeded őket magadhoz, majd egyik pillanatról a másikra lököd őket el, mintha nem is számítottak volna. Mert nem is számítottak. 

Nem is számítottam.

Nekem is vannak érzéseim, van lelkem. Vannak sérelmeim, meg korlátaim. Engem is bántottak már meg, engem is utasítottak vissza. Nem te voltál az első, valószínűleg nem is az utolsó.

Én én is azt teszem, amit te. Önzök és kizárom az embereket, mert abban bízom többet nem kell átélnem majd még egyszer ugyanezt.

Nem voltunk barátok, a végén még csak ismeretlen ismerősök sem nagyon. Mégis azt hittem, azért bízhatok benned. Rád bízhatom magamat is egy kicsit.

Tudtad, hogy nekem ez nem olyasvalami, amit bárkivel, bárhol, bármikor... de aztán olyanná tettél, aki mégis. Mert nem akarok rád gondolni többet... 

Csak sajnos ez nem ilyen egyszerű.

Tudtad, hogy többet érzek, ki tudja mióta, de belementél, mert nem tudtad megállni, hogy ne használd ki a gyengeségem. 

Azt is tudtad, hogy ezt követi majd a "sohatöbbet" és a "viszontnemlátásra", de annyit nem jelentettem neked, hogy ezt magadtól közöld.

Esetleg szemtől szembe.

Valószínűleg ez összetör abban a pillanatban, olyannyira, hogy nem is tudtad volna a helyén kezelni. De van, hogy néha felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért. Akármennyire is kellemetlen. 

Ez lett volna a minimum. Nem egy elfelejtett, személytelen facebook üzenet. 

Ha ezt megkaptam volna, talán nem érezném most ennyire értéktelennek és kihasználtnak magam.

Talán fel tudnék kelni anélkül, hogy magamban keresném a hibát meg a válaszokat. Akkor talán el tudnám engedni ezt az egészet. Tovább tudnék lépni.

A naivitásomra nincs ellenszer, valószínűleg rád se nagyon... Majd az idő elfeledteti velem ezt a rosszat is.

Mindennek ellenére nem bántam meg semmit, ami megtörtént. De ha újra kezdhetném, mindent másként csinálnék. 

Legfőképpen megtanulnám kizárni az érzelmeket. 

Nem engednélek közel.

Igazad volt, mikor azt állítottad, hogy nem ismerlek. 

Sosem gondoltam volna, hogy így elbánsz majd velem..."

És ezzel elérkezett a búcsú ideje.

Itt az ideje elengedni őt.
És vele együtt minden fájdalmat.

,,Kívánom, hogy legyél igazán boldog."

Peace Out

Tovább

Titkos ajtó - Chapter 6: Csók

Vagy most, vagy később, de találkozunk!

Sose hagytam még cserben, ki épp rám szorult,

S megtapasztalod, hogy magam vagyok a csók!

Vagy most, vagy máskor, de találkozunk!

Hiszen énhozzám fut rázós és sima út,

Ha napfény ragyog, ha a szmog körbefog, mind én vagyok!

És a holdfény fakul, száraz kortyot nyelsz,

Szíved ugrál vadul, élsz, bár hálómban vergődve egy év egy perc.

Ám a pókcsók felold, terhed szárnnyá lesz,

Ez a csók gyógyít, szabaddá tesz.

S ha ezt, ha azt mélyen megszereted,

S a szívedben tesz-vesz a szent szeretet,

Az a csúcsokra hajt, de ha már fölemelt, elejt.

Így-úgy, de mindenki oly helyre jut,

Hova indult, de honnan már nincs visszaút,

S keserű lesz az édes, és rosszak a jók, megvált e csók.

S bár a holdfény fakul, száraz kortyot nyelsz,

Szíved ugrál vadul, élsz, bár hálómban vergődve egy év egy perc.

Ám a pókcsók felold, terhed szárnnyá lesz,

Ez a csók, mi felold, csak a csók, nem is kell, hogy szeress.

Mert nálam nagyobb mazochistát a világon nem találsz máshol.

Titkos ajtó - Chapter 6: Csók

Csókokat adunk, csókokat kapunk, osztogatjuk szabadon, mint tüsszentéssel a náthát.

Kíváncsiságból, szimpátiából, szenvedélyből, szeretetből.

A jelentőseket pedig elraktározzuk úgy ahogy vannak, mindenestől.

***

Annyiszor töprengtem azon korábban, milyen is lenne megcsókolni őt.
Tolakodó lenne vagy törődő? 

És én... tapogatózó lennék vagy mohó?

Jelentene valamit? 

Neki is?

Akárhányszor is gondolkodtam ezen, sosem kezeltem valóságként, csak egyfajta elrugaszkodott agyszüleményként, ami sosem történik majd meg úgysem... mert nem történt közöttünk semmi komoly sosem.

Beszélgettünk, kerestük egymás tekintetét, éreztük a másik jelenlétét.

De a testiség minden formája csak illúzió volt.

Alig 3 hónapja történt.

Találkoztunk.

Csak úgy hirtelen felindulásból. A semmiből jött az egész.

Korábban nem volt példa még csak hasonlóra sem.

Nem voltak reményeim, meg nagy elvárásaim. Úgy kezeltem a helyzetet, mint mikor két haver összefut egy este, múlatni az időt.

Nem izzadt a tenyerem, nem izgultam.

Nem röpködtek pillangók a gyomromban. Nem féltem attól mi lesz, ha kínosan alakul az este.

Csak vele akartam lenni.  Mert állandó jelleggel vonzott a jelenléte.

Ittunk. Beszélgettünk. És még többet ittunk.

Összemosódott minden körülöttünk. Mi pedig szép lassan a massza részévé váltunk.

Egyszer megkérdezte csak úgy a semmiből: ,,Megcsókolnál engem?"
Akkor elhessegettem a gondolatot. Nem akartam válaszolni, mert tudtam az hova vezet.
Az visszafordíthatatlanul megváltoztatta volna a viszonyunkat.

***

Önsajnálatra hajlamos, pesszimista ember vagyok, számos elkeseredett, negatív gondolattal, amit gondolkodás nélkül osztottam meg vele.

És az egyik ilyen kifakadós pillanat után nézett mélyen a szemembe, majd súgta a levegőbe, mintegy saját magának: ,,Nem bìrom tovább!"

Hiába láttam ahogyan egyre közelebb hajol, éreztem ahogyan egyre inkább ugyanazon a levegőn osztozunk... még akkor sem hittem el, mikor már éreztem az ajkait az enyémeken...

... hogy most végre megcsókolt.

Tényleg megtette.

Nem emlékszem arra, hogy mi járt a fejemben. Hogy volt-e ott egyáltalán valami.

Hiszen teljesen letaglózott. 

Nem értettem. 

Hitetlenkedtem.

Aztán mikor végre felfogtam mi is történik... ott vesztem el először. 

De úgy teljesen.

Feleszméltem, majd óvatosan visszacsókoltam.

Annyira ártatlan volt az egész. Az a bizonyos első. Mikor még csak a tapogatózásról, meg az ismerkedésről szól az egész. 

Keresitek az átléphető határokat.

Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, nem tudtam mit kezdeni a belülről szétfeszítő izgalommal.

Csak magamba akartam szippantani a pillanatot, ugyanúgy, mint ahogyan a pillanat szippantott magába engem... nem is emlékeztem mikor történt utoljára olyan, hogy valaki olyan csókolt volna meg, akihez érzelmek fűztek. 

Akinek nem csak a külseje, hanem a személyisége is ugyanolyan erősen vonzott magához.

Bármennyire is próbáltam, nem sikerült visszaemlékeznem.

Ahogyan egyre mélyebben magával ragadott minket az éjjel, egyre bátrabban fedeztük fel egymást.

Nem csak testileg, lelkileg is.

Mindig imádtam ahogyan mesélt. 

Komolytalan dolgokról, meg komolyabbakról... közben én hozzábújtam, ő meg átölelt. Megpuszilta a fejem búbját. Én meg játszottam a kezével.

Olyan természetes volt az egész.

Biztatott. Próbált jobb belátásra bírni. Hajtott, hogy menjek a vágyaim után. Hogy ne hagyjam, hogy elvegyék tőlem azokat az álmokat, amik eddig motiváltak. 
Mintha érdekelte volna, mi van ott legbelül.

Rosszul éreztem magam. Annyira váratlanul ért az esti kiruccanásunk, hogy semmi időt nem fordítottam a megjelenésemre. Ő mégis azt mondta: Nem számít, hogyan nézek ki. Attól még én vagyok.

Elhittem.
Honnan tudhattam volna, hogy ez is csak a játék része?

Együtt voltunk hajnalig. És egyre mélyebbre és mélyebbre rántottuk egymást.

Úgy értünk egymáshoz, mint akik ezer éve ismerik egymást.
És vágyakoztunk a másik után, mintha az tiltva lett volna.

Pedig szabad volt minden. A rossz időzítés ellenére is.

A búcsú közeledtével már eltűntek a határok. Átadtuk magunkat az érzésnek. A szenvedélynek.

Hagytam volna neki bármit. 

Mert mindig saját magam elé helyeztem az ő igényeit.
Az ő vágyait.
Az ő boldogságát.

Ha másról lett volna szó, semmi sem történt volna.
De ezt persze ő honnan is tudhatná?

***

A kocsmában, záróra után, véget ért a kalandozás. Mikor onnan kiléptünk, újra a valóság ölelt minket körbe. Haladtunk egymás mellett. De nem repkedtek a szikrák. Nem voltak ölelő karok. Nem volt ott semmi, csak a bizonytalanság.

Meg egy félszeg mosoly a villamosmegállóban. 

Mikor hazafelé tartottam rám írt. Hogy vigyázzak magamra.

Én akkor még tényleg azt hittem, hogy törődik velem. 

Hogy tisztel.

Hogy jelentek neki valamit.

Hogy ebből valami komoly is lehet.

Hogy lehettem ennyire nevetségesen és undorítóan naiv?

Folytatása következik...

Peace Out

Tovább