Nagyon jó munkát végeztek a 'The Carrie Diaries' készítői a főszereplő megformálása során, ugyanis a karakter van olyan agyzsibbasztó, mint a nagy elődben, a Sarah Jessica Parker által megformált Bradshaw.
Tehát nem, határozottan nem Carrie a kedvenc karakterem.
Miranda cinizmusa, sarkalatos nézetei a szerelemről, karrierista hozzáállása, mind közelebb állnak hozzám.
Mondjuk az is igaz, hogy a fiatalabb kiadással még tudok azonosulni. Hiába a történet alapjául szolgáló könyv, hiába a 6 évadnyi utóélet és a ráadás mozifilmek, a sorozat teljesen más irányba tart, mint ami. Ez nem feltétlenül rossz, valami megfogott a történetben, (a meglehetősen szemet gyönyörködtető Austin Butler-en kívül is) de a neveket, meg a nagy általánosságokat leszámítva ez egy teljesen más történet, aminek szüksége volt az e fajta hírverésre ahhoz, hogy megállhassa a helyét a sorozatok kegyetlen világában.
Maga a Bradshaw jelenséget azonban értem és magaménak érzem. A kapcsolódási pont az a két dolog, ami őt számomra nagyszerűvé és emberközelivé emeli.
Az egyik az írásban való kifejeződés.
Van némi problémám a szavakkal az élőbeszédben. Nem tudom jól kifejezni magam, sokszor nem találom a megfelelő kifejezéseket, van, hogy kicsit dadogok. Nem is biztos, hogy ez a többségnek feltűnik, de én tudom és zavar. Az írás során azonban nem kell szembesülnöm ezekkel a hiányosságaimmal, éppen ezért is szeretem inkább leírni a gondolataimat, mint kimondani őket. A szavak feloldják a lényeget. A fejemben, a belső hangom előadásában, minden olyan más. Egy kicsit több is.
A másik dolog természetesen a divat.
Amit megtanultam Carrie-től az az, hogy hogyan találhat az ember menedéket a divat iránti szenvedélyében. Az öltözködés szintén önkifejezés, üzenet a társadalomnak, az utca emberének, aki nagy valószínűséggel a borító alapján megfogalmaz rólad valamit. Másodpercek töredéke alatt.
Bradshaw lehetett merész, a designer ruháiban senki sem akarta meglincselni a már mindent látott New York városában. Az emberek szabad szelleműsége valószínűleg sokat hozzátett ahhoz a nagy szerelemhez, amit Carrie az otthona iránt érzett.
Sajnos ez a szabad szelleműség nálunk még nem bontakozott ki, de mi is abban a világban élünk, ahol már elveszíti karcos jelentését a szó: polgárpukkasztás.
Lassan már nem botránkozunk meg semmin. Miley Cyrus mindenféle mondanivaló nélkül vonaglik egy szál semmiben a nyilvános megjelenésein, Rihanna kokaint szippant egy biztonsági őr fejéről egy fesztivál közepén, Lady Gaga pirosra festett mellbimbóval pózol egy újság hasábjain.
Látjuk a képeket, elolvassuk a cikkeket, majd legyintünk egyet és megnézzük nyertünk-e a héten a hatoson.
Érzem már az emberek enyhülését a megjelenés terén, bár magyar viszonylatban nyilván visszafogottabb a helyzet.
Mikor először vonultam végig a nemrég beújított bundacsodámban, nem egyszer rezzentem meg, az engem fürkésző tekintetek kereszttüzében. Másodjára már nagyobb volt a magabiztosságom és elmosolyodtam néhány kocsányon lógó szem látványán. Harmadik alkalommal pedig végre megértettem, hogy miről is szól a divat. Az öltözködés.
Nem az a lényeg mi van rajtad, hogy mit látnak a többiek. Ami számít az az, hogy mivé/kivé válsz azáltal, amit hordasz.
Mióta a Zara-ban dolgozom, minden héten arcon vág a divat mindenféle formája. A vezetők, a menedzser, mind talpig Zara-t hordanak. Sok a különleges darab, mégsem botránkoztatnak meg senkit a megjelenésükkel, sőt ellenkezőleg.
Mikor én az első utamat tettem meg a munkahelyemre a kabátomban, ahelyett, hogy a munkatársaim összesúgtak volna a hátam mögött, megjegyzéseket tettek volna rám és mindeközben még legszívesebben le is löktek volna egy magas épület tetejéről, megdicsértek. Nem csak úgy rámondták a bundámra, hogy mennyire szép, nem játszottak rá arra sem, mennyire örültek annak, hogy megvettem. Őszinték voltak.
És ez egy oda-vissza működő dolog, ami nagy szó, mert nem vagyok a józan bókok embere.
Olyan ez az egész, mintha végre hazataláltam volna.
Peace Out
.jpg)
0 comments:
Megjegyzés küldése