Stranger Souls

Minden ember egy külön lélek és minden lélek egy külön kis sziget.

És olykor - gyakrabban, mint azt gondolnánk - mások a mi kis féltve óvott világunk részeseivé válnak. Ebben a felgyorsult világban, minden a hirtelen benyomásokról és a korán levont következtetésekről szól.

Bár az is lehet, hogy csak az én fejemben óriási a zűrzavar.

Van, amikor elzárkózom a külvilág elől és csak testben vagyok jelen. Bedugom a fülem és beletemetkezem egy könyvbe. De van, amikor rám tör a szemlélődés vágya. Mikor még ballonkabátra sem volt szükség, valahol a nyári kánikula utáni oázis idején, egy meglehetősen összetört lányra lettem figyelmes a buszon. Húsz percet ,,töltöttünk együtt" és ő végig sírt. Az első gondolatom az volt: biztosan meghalt valakije. Aztán arra gondoltam, hogy talán nem sikerült valamelyik vizsgája és ő az a fajta lány, aki a szívén viseli ezeket a dolgokat. Majd - lévén, hogy a munkából tartottam haza - latba vettem, hogy mi van, ha elveszítette a munkáját és most kicsit kétségbe van esve a jövőjét illetően. 

Annyi minden válthat ki szomorúságot az emberből, hogy itt inkább meg is álltam a gondolatmenetben és azzal a konzekvenciával zártam a töprengést, hogy bármi is legyen az oka a lány szomorúságának, ő sír, én sajnálom. Emberek vagyunk, elsétálunk egymás mellett. 

Különben is, mi a helyes egy ilyen helyzetben?

Egy másik este, különféle étkezdék központjában üldögéltem és nagy magányomban egy Burger King-es alkalmazottat figyeltem a távolból, akit gyakran szoktam látni az éjszakai műszakában. Meglehetősen lassú és sokszor kérdezi, hogy 'Mi?'. Ha nem a munkáról van szó meglehetősen buzgó. Nincs benne semmi kirívó, semmi különös. Valamiért számomra mégis érdekes egyén. És nem csak azért, mert emlékeztet egyik volt angol tanáromra.

Tegnap, a metrón figyeltem egy férfit. (Oké, ez a bejegyzés lassan beteg fordulatot vesz.) A 40-es éveit taposhatta. Nagyon egyszerű embernek tűnt, kezében egy túl régi telefonnal, ami egy annál is régebbi, áttetsző tokban volt. A jobb zsebében egy kuponköteget gyűrögetett. Átlagember lehetett, aki valószínűleg a munkából tartott haza. Először a szép, hosszú szempilláira lettem figyelmes. Ettől az apró részlettől a férfi egész megjelenése különlegessé vált. A különlegesség jegyében elkezdett érdekelni, hogy vajon van-e valaki az életében. Szeret-e valakit és van-e valaki, aki viszont szereti. Hogy boldog-e.

Aztán egyszer csak megérkezett a metró a célhoz, úgyhogy én leszálltam szépen és a ,,közös történetünk" ezzel véget is ért.

Viszont a gondolataim kísértek tovább az utamon. Gondolkodtam a magányon. Senkinek sem kellene megtapasztalnia azt. Csak és kizárólag annak a jótékony formáját. 

Annak, akit nem vesz körül család, se szeretet, annak rá kellene találnia valamire, ami helyettesíti az űrt az életében.

Nem igazságos, hogy egyedül jövünk világra és egyedül is távozunk onnan.

Bár mind egy körforgás részesei vagyunk és a mi kis életünk is egy bizonyos körforgás, melyben nagyrészt megtapasztaljuk a jót és a rosszat egyaránt. És a végelszámolásnál elvileg egyensúlyba kerül minden.

Vajon az én személyem hány embert késztetett töprengésre? Mikor zokogva a napszemüvegem mögé bújva metróztam a károlyiból hazafelé. Mikor magamban mosolyogtam Sookie és Eric végeláthatatlan évődésén. Vagy mikor először csodálkoztam rá a világra kontaktlencsében.

Nem vagyok kifejezetten kíváncsi vagy érdeklődő. De az elmém egy végtelen tenger, amiben megállíthatatlanul örvénylenek a gondolatok.

Peace Out