Join Me

Volt egy rövid, ám de sötét időszak az életemben, ami alatt egyedül a zenére támaszkodhattam.

Akkoriban kezdtem el Alvint, AFI-t, meg HIM-et hallgatni. Na nem, mintha ezek olyan sötét zenekarok lennének. De mégis ehhez a korszakhoz tudom kötni őket.

A HIM-re mondjuk kifejezetten jellemző a metállal átitatott melankólia. Viszont tegnapelőttig nem is nagyon tudtam mikor hallgattam utoljára az együttest.

Aztán egyszer csak belefutottam a Budapest Park hirdetményébe, miszerint 12 év után, újra ellátogat hozzánk a finn zenekar. Sokáig agyaltam, halogattam a jegyvásárlást, végül nem is úgy sült el, ahogyan szerettem volna, de csak vettem egy jegyet és meghívtam magam a 2 órás megőrülésre. A jegy nem volt különösen drága és különben is, egész nyáron dolgoztam, mint a güzü. Annyi koncertet, meg fesztivált kihagytam már, hogy úgy döntöttem ennyi nekem is jár.

Csütörtök volt, delivery-vel, meg túlórával, így meglehetősen lezsibbadva indultam neki az estének. Kapásból rossz villamosra szálltam fel, ami nem meglepő azoknak, akik ismernek jól, de azért kicsit fortyogtam, mivel az azt megelőző nap is eljátszottam ugyanezt.

Végül fél órával a kapunyitás előtt értem a helyszínre és a várakozással teli percekben, próbáltam ráhangolódni a tömegre. A sok fekete goth és metál öltözék között én még átlagosnak számítottam a lila crop toppomban és a rajta viselt fekete, csipkés bodymban, a kopott csőfarmeromban és a hipster kalapomban. 

MI. 

A. 

FENE.

Pontban 18.30-kor engedték be a lelkes csapatot, az előzenekar pedig mindössze 10 perces késéssel lépett színpadra.

19.00-kor nem volt jó érzés a közönség tagjának lenni, szerencsétlen Anti Fitness Club-ért vérzett a szívem. Azt gondolná az ember, hogy a ,,nagy egyéniségek" kevésbé előítéletesek, de ez óriási tévedés. Az este ripacsa az a haját vasalt mű májer volt, aki össze-vissza mutogatott a színpadra az egy-egy automata selfie sorozat, meg a cigarettázás színlelése közben. Mindenhol ott volt, mindenben benne kellett lennie, kicsit tartottam is attól, hogy ez majd rányomja a bélyegét az egész estére.

Pedig az AFC egyre jobb zenét játszik, Tomi baromira tehetséges és a kisujjába több rock szorult, mint egy-két nagypofájú seggarc egész lényébe. Sorry, I'm not sorry.

Úgyhogy nagyon sajnálom, hogy így kezdődött az este és szégyelltem magam mindenki más helyett is, aki nem érezte mennyire szánalmasan tiszteletlen.

Valamivel 20.00 után végre feltűnt a színen a HIM és mindenki megőrült. Nem túlzok, így történt. Ekkora ovációt még életemben nem láttam. És annak a közepén lenni... Nem tudom körülírni. Valami euforikus tudatállapot vette át a hatalmat az én elmém fölött is. 

Mikor meghallottam az ismerős dallamokat és azokat összekötöttem az előttem pár méterre parádézó Ville Valoval... az én gátlásaim is elpárologtak.

Közel 2 óra hosszúságú koncertet adott a zenekar és mindeközben csodás helyem volt. Mindent láttam. Ville nagyon közvetlen és szimpatikus volt. Végig dohányozta és piálta a koncertet, egy két dal gitárszólója közben pedig eltűnt pisiszünetre. Gondolom én. :D Volt egy kis hangolási malőr az egyik gitárral, aminek a helyreállítási procedúráját például lelkesen végigkommentálta. Mindenki fetrengett a röhögéstől. 

Összességében a koncert végére mégiscsak elmondhattam, hogy imádok ennek a fanatikus közösségnek a részese lenni és borzalmasan áldottam a fejem, amiért nem hagytam ki ezt a fantasztikus bulit. 

Sosem felejtem.

(Csak túlélőcsomagot vittem, így nem volt nálam fényképező, a képeim csapnivalóak, nem is csináltam sokat. Végre eljutottam arra a szintre, hogy kiélvezem a pillanatot és a szakszerű dokumentációt a szakmabeliekre hagyom. Azért egy-két saját képet beszúrtam, a többiért a credit:  facebook.com/lbmediart -nak jár.)

Peace Out