A jó, a rossz és a csúf: 1. fejezet - A csúf

Azt gondolnánk, hogy az internetes generációnak már könnyebb dolga van az ismerkedés terén, mint az ezt megelőzőeknek.

Azonban számításba kell vennünk azt is, hogy manapság sehol sem lehet ismerkedni. A szórakozóhelyeken mindenki csak egy dologra utazik, a tündérmesékbe illő egymásra találások pedig csak a kiváltságosoknak adatik meg. 

Régebben a társkereső oldalakon teljesedett ki az ismerkedés, manapság azonban, erre a feladatra is alkalmazások tömkelege áll rendelkezésünkre.

Kapcsolatom a tinderrel egy évvel ezelőttre nyúlik vissza. Akkor teljesedett ki az egyedüllét, nem kompenzálta a munka, sem az új közösség, ahonnan azóta továbbálltam és ami után a mai napig fáj a szívem.

Akkoriban zajlott a szerelmi évődésem és akkoriban gondoltam azt is, hogy annyira el vagyok keseredve, hogy bármire hajlandó vagyok.

A környezetem nagyrészt gúnyt űzött belőlem ezért.

Aztán valami oknál fogva egyre többen kezdték el használni a tindert, többek között a munkahelyemen is.

A vége pedig az lett, hogy 4 emberből 3 jelenleg is kapcsolatban él az alkalmazásnak hála.

Szóval szerencsét hozott a barátaimnak, nekem pedig csak tapasztalást, amit most megosztok mindenkivel, hátha egy kicsit oldja majd a 'Titkos ajtó' komor hangulatú, utolsó fejezeteit.

'A jó, a rossz és a csúf', három találkozót mutat be, amik mindentől függetlenül, segítettek abban, hogy egy kicsit visszataláljak önmagamhoz.

1. fejezet - A csúf

Annyira szörnyűek a nők, nem?

Minden csak a külsőről szól, nem jó nekik a hétköznapi srác a szomszédból, aki megtenne bármit a kiszemelt kegyeiért.

Nincs mit tenni, erről szól a tinder. 

Minden az első benyomás. 

Csak egy Like az egész. 

Körülbelül háromszor játszottam el a 'letörlöm a tindert - letöltöm a tindert' című különszámom.

Ez alapján 3 generációt különítettem el egymástól.

Az 1. abszolút a tapasztalásról szólt, ugyanazokat a köröket róttam, közben akadt egy-két viszonylag kellemes beszélgetésem, de megtalált egy perverz is, pont ahogyan az a legtöbbször lenni szokott.

A 2. volt a legsikeresebb generáció, szórakoztató egyéniségekkel, találkozásra érdemes emberekkel, akiknek hála kicsit jobban éreztem magam a bőrömben.

A 3. alapján pedig azt tudom mondani, hogy a férfiak cseppet sem jobbak nálunk.

Nem mondom, hogy az utolsó (mert soha nem lehet tudni), de a legutóbbi próbálkozásom alkalmával, a modell képeimet hétköznapiakra cseréltem, aminek hála mindössze kettő, azaz kettő matchingem lett. 

(Ez annyit tesz, hogy minden tökéletesség hiányában csak ketten likeoltak vissza.)

Hogy legyen összehasonlítási alap, a photoshopolt arcommal 100 felett jártam. Olyanok jelöltek vissza, hogy magam sem hittem a szememnek.

Azt mondták nekem egyszer, hogy nem engedhetem meg azt a luxust magamnak, hogy válogassak a pasik terén, mert a túl nagy igényeimhez képest, én nem vagyok túl nagy szám.

Szóval elkezdtem olyan srácokat is jobbra húzni, akiket azelőtt biztosan gondolkodás nélkül pöccintettem volna balra.

Kegyetlenül hangzik, tudom.

Ha a valóságban lennénk, akkor nem ez lenne az elsődleges szempont. Hanem az, hogy tudunk-e beszélgetni, hogy meg tud-e nevettetni, hogy érdekli-e őt ki is vagyok valójában...
Nem klisé, hogy a személyiség vonzóvá teszi a viselőjét.
Sosem érdekeltek a kigyúrt szépfiúk.

***

A csúf fiú, nem is olyan csúf, de már a képei alapján tudtam, hogy nem lesz köztünk vonzalom.

A beszélgetésekből az is kiderült, hogy habár elvagyunk egymással, de mégsem vagyunk egy hullámhosszon.

Sokáig tartott, míg végre összehoztuk a nagy találkozót, két össze-vissza dolgozó embernek nincsen könnyű dolga egymással.

***

Munka után futottunk össze. Ő háttal állt, kirakatokat bámult.
Az utolsó pillanatig húztam a szembetalálkozást.

Az ilyen első randevúk alkalmával a másik arckifejezése felettébb árulkodó. 

Még az apró kis változások is előre vetíthetik egy-egy randi végkimenetelét. Az emberek döntő többségének ugyanis kiül az arcára a tetszés vagy a nemtetszés.

Zavarban lehetett, ezért nem volt annyira őszinte a mosolya a legelején. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem okoztam neki csalódást. Ez pedig nyilvánvaló önbizalommal ruházott fel.

Beültünk egy kávézóba és hosszú órákon keresztül beszélgettünk. Ez idő alatt sajnos magamat szórakoztatóbbnak találtam, mint őt. Azt éreztem, hogy ha én nem beszélek, ő teljesen elveszíti a fonalat.
Nem vártam volna el, hogy ő legyen az egész délután irányítója, csak szerettem volna, ha ő is bedob valamit abba a bizonyos kalapba.

Ha valakivel sokat beszélgetsz online, akkor fent áll annak a veszélye, hogy mire találkozol vele, addigra elfogy minden mondanivalód.

Persze ez egy szélsőség. De a mi esetünket ezzel tudom leginkább definiálni.

Nem tudott már újat mondani és nekem sem tudott feltenni egyetlen olyan kérdést sem, ami emelte volna a találkozónk színvonalát.

A randi vége felé egy nagyon erőteljes páros ült le a mellettünk lévő asztalhoz.

Nem tudtam nem odapillantani.

Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel, aki erős jelenlétével már az első másodpercekben felkeltette a körülötte lévők érdeklődését.

Gyönyörű, hosszú szőke hajú, ízlésesen felöltözött lány, magas, szintén szőke, borostás, sportos testalkatú barátjával szürcsölgette mellettünk az esti kakaót.

Egymásra mosolyogtak, a fiú olykor végigsimított a lány kézfején... Intim volt minden pillanat, úgyhogy amint feleszméltem az átmeneti tudatlanságból, el is kaptam a tekintetem.

Az első gondolatom az volt, hogy mennyire lennék az a lány... Ha csak egy pillanatra is, de annyira kiléptem volna a vontatott, sehova sem vezető párkeresés kínlódásából.

A valóság azonban nem erről szólt. Amikor vissza pillantottam, ugyanaz a fiú ült velem szemben.

A hosszas beszélgetés lassan végérvényesen leült.
Mikorra kint már kellőképpen sötét lett, mi is lassan felemelkedtünk támla nélküli székeinkről.

Egy irányba tartottunk hazafelé, így a hazaúton még beszélgettünk egy keveset.

Útközben összefutottunk két fiatal sráccal, akik a tipikus pesti divatnak hódolva szűk, rövid fazonú farmerban, fehér pólóban és bőrkabátban parádéztak.

Nem kaptam volna fel a tekintetem, ha a randim nem teszi szóvá az öltözködésüket.

A vidéki srác, kopott régi farmerében, sötétbarna, gyárilag lyukacsos bőrkabátban, kecskeszakállal hadovál a divatról. 

Nem bántom őt, jó lelkű fiú, egyszerűen csak más a gondolkodásunk, egyedül a zene iránti szenvedély kötött minket össze.

Azt beszéltük meg, hogy találkozunk még. 

Ezt mondják mindig egymásnak azok is, akik nem találkoznak többet.

Az udvariaskodásról meg az óvatosságról szól az egész.

Azért annak a lehetősége is fenn áll, hogy a másik fél számára valamivel jobban sikerült a találka és tényleg szeretne még találkozni veled.

Azóta néha-néha szóba elegyedünk még, de csak az udvarias köröket rójuk.

Nem történt semmi és valójában nem is tartozunk egymásnak semmivel.

És nincs is ezzel semmi gond.

Folytatása következik...