Árnyékdal

Az árvaság vak rémület,

büntetés a felnőtt élet. 

A sorsomat most hogy vonszoljam én, 

egymagam? 

Egy láthatatlan villanás, 

nem vezet már kézen fogva, az éj sötét 

és félelmes ölén 

Most hogy nőjek fel én? 

A kérdés csak az:

Az árnyékom hogy lépjem át? 

A sorsom ellen mit tegyek? 

Hogy törjek szét egy glóriát? 

És felnőtt máris hogy legyek? 

Kérdezni hogy kell annak, 

ki sejti önmagát? 

És hogy lesz szabad, 

ha a saját árnyát sosem lépi át? 

A szép üveggömb összetört, 

nem véd többé gyermekálom, 

És száz cserép közt sebzett szívvel állsz, 

tétován. 

Ha rád zuhan egy zord világ, 

hogy bírnád el gyönge vállal? 

Átkozódhatsz, 

senki nem felel, de érzed: menni kell. 

A kérdés csak az:

Az árnyékom hogy lépjem át? 

A múlttól búcsút hogy vegyek? 

Hogy törjek szét egy glóriát? 

Miért bánt a lelkiismeret? 

Hogy száll az ember, 

ha földre rántja önmagát? 

És hogy lesz szabad, 

ha a saját árnyát sosem lépi át? 

Félelem, mely fojtogat. 

Súlytól görnyed vállam. 

Faggatózó csend gyötör, 

és nincsen válasz arra, hogy miért? 

Rejtőzködő szemek, 

de mégis tudom, követ. 

Az árnyékom követ, és érzem, 

hogy egy napon elpusztít még!

Az árnyékod hogy léped át? 

A múlttól búcsút hogy veszel? 

A lelkiismeret szavát 

magadban hogyan fojtod el?

Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát? 

És hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át? 

Az árnyékod hogy léped át? 

A sorsod ellen mit tehetsz? 

Hogy törhetsz szét egy glóriát, és másik ember hogy lehetsz? 

Kérdezni hogy kell, annak, ki sejti önmagát? 

És saját árnyát nem lépi át!