Titkos ajtó - Chapter 8: Mindent vagy semmit

Az előző fejezet csak közjáték volt csupán.

A féke veszett száguldás, a meggondolatlan sodródás, meg az eszeveszett durrogtatás még hátra van.

Pofára esésem története, távol attól a már sokat emlegetett folyosótól, távol a józan észtől és mindennemű gondolkodástól.

Azt hiszem ilyen az, mikor feltétel nélkül szeretünk valakit.

A legvégén bele akarunk halni.

8. fejezet: Mindent vagy semmit

Nem szoktam pókerezni, nem értek egyetlen kártyajátékhoz sem, de azt tudom, hogy létezik az a lépés, ami során egy lapra tesz fel minden tétet a játékos.

Ez valamikor bejön, valamikor pedig nem.

Ezért szokás mérlegelni az adott helyzetet, mert általában minden döntésnek súlya van, mint minden tettnek következménye is.

Nem emlékszem én ezt mennyire vettem komolyan annak idején, mindenesetre akármennyire is a rossz döntés mellé álltam, valószínűleg újra így tennék.

Ha rossz útra tévedsz, két lehetőséged adódik a felismerés után.

Megkeresed a jót és letérsz.
vagy
Makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy végig vidd azt, amit elkezdtél és vállalod a következményeket.

Én általában a helyes utat választom, ebben az esetben azonban mindent a lehető legrosszabb módon csináltam, mert magányos voltam, szeretetre éhes és a legkisebb kedves gesztus is levett a lábamról, ezzel pedig felszabadítóan boldoggá tett. Olyan boldoggá amilyen régen nem voltam, olyan önfeledté, amilyet még sosem tapasztaltam.

Azt gondoltam: Hiába minden negatív érv emellett a ,,viszony" mellett, amikor jó, annyira jó, hogy ezért én hajlandó vagyok vállalni minden szenvedést.

Most, hogy itt vagyok fél évvel a történések után, még mindig azt mondom: megérte.

Mert ha az az este nem történik meg valószínűleg életem végéig bántam volna az elszalasztott lehetőséget.

Márciusban történt.

Kilépett az életemből, de tudtam, hogy még egy alkalom jut nekünk majd az utolsó nagy találkozás fényében.

Tudtam, hogy itt a nagy lehetőség, tudtam, hogy döntő súlya lesz mindennek, ami történik majd.

Annyira okosnak hittem magam.

Hihetetlen, hogy akkoriban szinte minden egyes nap csináltuk valami hajnalba nyúlót még az estig tartó munka után is. Senkit nem zavart a másnap, tele voltunk lelkesedéssel, meg energiával. Akkor még volt életem, voltak vágyaim, reményeim...

Iszonyatosan készültem arra a napra.
Vettem egy új ruhát. Frissen volt festve a hajam, munka után pedig felkentem az akkor már ismertető jegyemmé vált mélyvörös rúzsom.

Majd a kedvenc magassarkú bokacsizmámban elindultam a végzetem felé.

Annak sosincs jó vége, mikor már azzal a szándékkal mész valahova, hogy ma este aztán szétcsapod magad. De alaposan.

Soha életemben nem voltam annyira készen, mint azon az estén és soha nem is leszek, a mai napig szégyellem magam miatta.

Lássuk be. Minden szexista hozzáállást mellőzve is igaz az a megállapítás, hogy a tudatlanságig lerészegedett nőnél nincsen visszataszítóbb látvány.

De kezdjük csak mindennek a legelején.

Barátokkal érkeztem, a buli tarthatott vagy két órája mire odaértünk. A masszív kis csapat kint dohányzott a pub előtt.

Azonnal kiszúrtam őt. És én makacsul próbáltam kerülni a tekintetét. Meg voltam bántva, amiért kilépett az életemből és amiért ő tökéletesen semmibe vett, míg én miatta bánkódtam minden egyes pillanatban.

Amint bent lepakoltuk a cuccainkat, én már a pultnál nyakaltam a mindig hatásos tequila-vodka kombinációt, utána pedig végig gondoskodott józanságom elveszítéséről valaki. A tervem túl hamar véghez vittem, olyannyira az öntudatlanság ködébe vesztem, hogy azt hittem elveszítem a józan eszem.

Persze nem számított. Akkor nem gondoltam Theodorra, hiába voltunk egy légtérben. Az sem számított, hogy ez tényleg az utolsó találkozásunk és még csak egy értelmes mondatot sem váltottunk, holott erre az estére készültem majdnem egy hónapja.

Túl voltunk az este felén, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem.

Aztán egyszer csak ott volt mellettem és közrefogott az egyik lánnyal, aki valamiért a kabátomat kereste. Nem tudtam miért aggódott. Nem fáztam. Theodor ott volt és annyira éreztem a lényét minden egyes érzékszervemmel, hogy akár az Északi sarkon is lehettem volna meztelenül. Nem tűnt volna fel.

Akkor már sok mindenen túl voltam. Kezdtem kijózanodni és visszatérni a valóságba.

Ő persze gondoskodott arról, hogy ne maradjak sokáig ott.

,,Annyira vonzó vagy."

Nevettem. Sok mindent tudtam volna mondani magamra az elmúlt másfél óra leforgása után, de a vonzó kifejezést biztos nem használtam volna.

Válaszoltam is valami trágárat, majd testének támaszkodva próbáltam megtartani az egyensúlyomat.

,,Ha megakarsz csókolni, akkor most tedd."

Mindig az a nyavalyás beszéd. Bárcsak egyszer cselekedett volna rögtön a felesleges csacsogás helyett.

Aggasztott, hogy körülöttünk senki nem tudta mi zajlik köztünk. Nem tudhattam ő kinek mondta el, de tudtam, hogy az én vívódásomat csak egyetlen ember ismerte.

Haboztam, lehet hangosan is motyogtam valamit, mert újfent megszólalt.

,,Kit érdekelnek a többiek?"

Ekkor már egymás homlokának támaszkodtunk.

A kabátomról semmi hír nem volt.

Lehunytam a szemem, aztán egyszer csak megéreztem az ajkait az enyémeken.

A sok sóvárgással eltöltött hét után ez volt nekem az ambrózia. Ha ezután semmi mást nem kaptam volna életem végéig, csak az érzést, ami akkor fogott el... boldog ember lettem volna mindvégig.

Boldog ember lennék.

Nem emlékszem mi történt ezután. A melegben voltunk, körülöttünk mindenki megrészegülten vonaglott a zenére. Neki pedig volt valami a tekintetében. Valami, amit akkor nem tudtam megfejteni, mert ezekhez a dolgokhoz akkor én túlságosan naiv voltam.

Most már tudom.

Vágy volt. Leplezetlen. Végzetes.

Táncoltunk mi is. Ő jóval részegebb volt nálam, mégsem látszott rajta semmi.

Olykor elszakadtunk egymástól, de a csók után már nem vesztettük el egymást az este hátralevő részére.

A szemem sarkából figyeltem őt végig. Flörtölt mindenkivel. Nem tudom jól láttam-e, de mintha valaki máshoz is odahajolt volna. Nem tudom csók volt-e, nem is akarok gondolni rá többet.

Mert én annyira nagyon kifejezhetetlenül buta voltam.

Hogy hagytam neki mindent.

Azért a csókért, meg azért a nézésért én mindent el tudtam volna neki nézni. Mert én hittem abban, hogy mindez akkor is jelent valamit.

Tagadásban éltem.

Hajnaltájt a buli megfeneklett. Kezdett széthúzni a csapat.

Elvileg bulizni indultunk, de aztán mindenki hazafelé vette az irányt.

Én még akkor is makacsul kapaszkodtam valami utolsó kis reménysugárba. Nem akartam elengedni. Nem tudtam.

Úgy tűnik ő sem. Okos volt. Tudta.

,,Átjössz?"

Lesütöttem a szemem. Nem feleltem csak mosolyogtam.

Hatásszünet.

Megismételte.

,,Na? Átjössz?"

Nem gondolkodtam. Bólintottam.

A villamosmegállóban volt egy harmadik személy is rajtunk kívül. Ő nem volt szívbajos.

Mosolygott.

,,Összeilletek."

Olyan volt ez mint egy józanító pofon. Valahol belül már akkor tudtam mi lesz majd ennek a vége, mert csak annyit tudtam mondani:

,,Kérlek, ne kezdd..."

***

Másnap délután mikor kint álltunk a délutáni napsütésben, ő rágyújtott egy cigarettára. Nem beszéltünk semmiről. Látszott, hogy tartja tőlem a tíz lépés távolságot.

Furcsa volt. De engem még ekkor is nehéz lett volna visszatéríteni a valóságba. Pedig tudtam a miértekre a választ. Legbelül mindvégig tudtam, de annyira egyszerű volt becsapni magam. Az igazságot nem akartam elviselni.

Megmutatta hol van a buszmegálló, majd nyomott két puszit az arcomra és én hazaindultam.

***

Otthon ráírtam.

Nehezére esett válaszolni. De azért visszaírt.

***

Ő újra elkezdett találkozgatni az exével.

***

Egy hét múlva, mikor már azt éreztem megbolondulok, tettem egy utolsó szánalmas próbálkozást az irányába.

Rosszul kezeltem, hülyeséget írtam.

Képtelen voltam azt megkérdezni, ami igazán érdekelt.

Sosem felejtem el a válaszát. Azt, ahogyan semmibe vett.

Azt, ahogyan összetört.

Azt, hogy bele akartam halni utána.

Folytatása következik...