Titkos ajtó - Chapter 7: Mint a kámfor

,,We're only victims of timing

And on that cold summer night I know I'm a fool for not trying

And I wish, I wish that I told you then what I realize now

And I wish, I wish that I told you when you were still alright

I wish that I could rewrite all the things that we both let go

And I wish that I could just turn back the time and tell you oh-oh

I wish, I wish that I told you then what I realize now, and I wish..."

Van az az állapot, valahol a nagy egymásra találások után, mikor egyszer csak egész intenzíven kezded érezni a hanyatlást.

Megesik ez a legjobbakkal is. Hollywood sem büszkélkedhet már olyan sok megingathatatlan álompárral.

Persze olyanok esetében, akik sosem voltak együtt igazán, ez egy teljesen új szintje az elszakadásnak.

Annyira hirtelen történik minden.

Egyik percben még bizalmasan keresitek egymás társaságát a lopott pillanatokban, a másikban pedig már olyannyira távol sodródtok, hogy azt sem tudjátok már visszaidézni, milyen volt azelőtt.

Kimondatlan tény volt, hogy őt másfele sodorja majd az élet. Egyetlen egymástól távol töltött hétnek indult csupán, majd a hetek hónapokká duzzadtak...

Nincsen semmi gond, a tagadás rejteke óvó meleg takaróként simult mindkettőnk elméje köré.

A mozgalmas mindennapok, na meg a fáradtság a háttérbe taszították a kételyeket.

Azonban az aggodalom, bennem mindig ott szunnyadt.

Elsősorban Theodor miatt.

Mindent megtettem volna azért, hogy megvédjem őt a rossztól. Azoktól a galibáktól, amikbe saját magát keverte. Sosem hallgatott a józan észre, szeretett hazardírozni és feszegetni a határokat, amelyekig még elmehetett.

Kevesen tolerálják ezt a hozzáállást, így nem csoda, hogy őt is kevesen tolerálták a későbbiekben.

Tartottuk még a kapcsolatot, de éreztem a fájó elmúlást minden egyes mosoly vagy huncut megjegyzés mögött.

Aztán egyszer csak megtörtént. 

Elém állt, nyomott két puszit az arcomra, majd hagyott veszni mindent amibe én mindaddig veszedelmesen kapaszkodtam. 

És elment.

A mosolya most nem volt őszinte. Még csak hazug ígéretekre sem telt neki. 

Olyan hirtelen történt. Holott én éreztem végig.

Hiába próbáljuk minduntalan felkészíteni magunkat a csalódásra, kikerülhetetlen a pofon utáni csípő érzés az arcon, az egész testet átjáró dermesztő hideg, amit az arcba csapott jeges sokk hagy maga után.

Tudtam, hogy csak idő kérdése csupán. A totális felszívódás.

A megritkult találkákat is megszoktam szép lassan. Azt is meg fogom, hogy nem látom őt soha többet talán.

Valahogyan mindig kiváló érzékkel férkőzött vissza alkalomadtán az életembe. A legrosszabb időpontokban. Mikor már éppen, hogy jól voltam. Az újabb felbukkanásával pedig képes volt lerombolni magabiztosságom minden maradékát.

Nem voltam sosem az a lány, aki ráerőltette volna magát a másikra.
Addig próbálkoztam, ameddig még egy apró kis értelmét láttam.
Majd megpróbáltam elengedni.

Aztán természetesen teljesen másként alakult minden, mint ahogy én azt elterveztem.




Folytatása következik...