Az egyedüllét művészete

Közösségi életem hanyatlásának alkonyán úgy döntöttem, hogy visszatérek a rendszeres napló íráshoz. Ezen nem feltétlenül a napi történések terjengős fejtegetését értem, hanem a különböző impulzusok, gondolatok megragadását, amik jellemzik az adott napjaimat.

Kb. az első hét után rájöttem mennyire nehéz dolog ez és milyen könnyű megerőszakolni a bennünk rejtőző gondolatokat, ha azok nem állnak készen a papíron történő megjelenésre.

Aztán pedig arra jutottam, hogy nem is baj, ha nem egy tökéletesen megfogalmazott dologról van szó, hiszen mikor az ember feldúlt vagy szomorú, akkor azt sem tudja rögtön értelmes mondatokba rendezni az élőbeszédben. 

Ami fontos, az az érzelmek megragadása és a megkönnyebbülés, ami ezáltal keletkezik az emberben.

Ha valakivel már történt olyan, hogy valami nagyon erősen elő akart törni belőle, de valamiért mégis képtelen volt kimondani azt, akkor az tudja mire gondolok.

Velem pár napja történt, hogy írásban végre megfogalmaztam azt, amin már napok óta őrlődtem és miután kiírtam magamból végre újra tudtam lélegezni megkönnyebbülésemben.

Talán ez az az elfojtás, amire azt mondják mennyire káros az egészségre és milyen jó lenne, ha az emberek a gyakorlatban is képesek lennének az előbb említett módszert alkalmazni.

Nem csak leírni, de ki is mondani a súlyos mondatokat. Egyszerűen jobb megoldás ez, mint állandóan csak csendben maradni, fenntartani a békességet, mert ez az, ami igazán megmérgezi a kapcsolatainkat.

Úgyhogy többek között azon dolgozom most, hogy ki tudjam mondani a cinizmus álarca nélkül is, ami nyomaszt vagy bánt.

Valószínűleg az önfejlesztés számomra a legfontosabb kihívás jelenleg, mert a helyzetemen nem nagyon tudok változtatni, azonban azon, hogy azt hogyan élem meg, talán igen. 

***

Továbbra is olvasom Csíkszentmihályi Mihály Flow c. könyvét, de ezzel párhuzamosan elkezdtem Sara Maitland könyvét is, ami a Hogyan legyünk egyedül? címre hallgat.

Egyik barátnőm azt mondta, nincs szükségem arra, hogy erről olvassak, hiszen tudom milyen és egész jól művelem ezt az önállóság dolgot.

Erre csak annyit tudtam mondani akkor is, hogy ez majd akkor lesz igaz, ha a boldogságom is megtalálom az egyedüllétben.

Szóval elkezdtem ezt a könyvet, túl vagyok már a felén és egyetlen dolog foglalkoztat mégpedig az, hogy miért nincsen szó arról, amikor nem önszántából válik magányossá az ember.

Persze 1-2 alkalommal szó esik az időskori egyedüllétről, nyomasztó halálesetekről, de a könyv nagy része az elvonulásról és a magányban való kiteljesedéséről szól. Utóbbit viszont elérhetetlennek tartom egészen addig, míg az ember nem érzi azt, hogy valamiért nagyobb örömöt lel abban, ha elvonul az embertársaitól.
Kell egyfajta kiábrándultság, hogy megszülethessen a sokat emlegetett byroni hős.

Miért feledkezünk meg azokról, akiknek nincsenek barátaik, nem találják a szerelmet és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a helyüket sem találják a világban?

Tömegekről beszélünk, nem kisebbségről.

Szerencsések a barátaim, mert ők mind párkapcsolatban élnek és annak ellenére, hogy azt érzem rajtam kívül mindenki megtalálta már a másik felét, sokan küzdünk a párkapcsolat hiányából eredő magány érzetével.

10 napot voltam szabadságon, senki nem ért rá találkozni velem, ennek ellenére sem ültem egyedül otthon, mert a négy fal között nem ismerkedhet az ember.
10 nap alatt semmiféle kontaktusba nem kerültem senkivel, a kassza mögött álló embereken és a felszolgálókon kívül.
Ugyanis rajtam kívül senki sem volt egyedül.

Az emberek többsége nem megy el egy kávézóba vagy egy látványkonyhába társaság nélkül. Mert ezek kifejezetten közösségek számára létesített helyek.

Jó pár éve, hogy elkezdtem egyedül koncertekre járni. A legelső alkalom 3 évvel ezelőtt, a budapesti HIM koncert volt. Ez volt az első olyan egyedül megélt élmény, ami által már volt bennem elég hajlandóság és kíváncsiság ahhoz, hogy rendszeressé tudjam tenni ezt a szokást és elsajátíthassam az egyedüli szórakozás művészetét.

Persze a zenével könnyű.
Attól a ponttól, hogy átadod magad az első ritmusnak, másfajta időszámítás veszi kezdetét, amiben mindenki ugyanannak az élménynek a részesévé válik, ugyanabban a térben és időben.

Arról nem is beszélve, hogy az egyedüllétnek megvan az a jótékony hatása, hogy nem kell más rigolyáihoz alkalmazkodni.

Ami ennél nehezebb, az a magányos élmények újabb és újabb módjainak a felfedezése.

Régebben ódzkodtam attól, hogy bárhova is beüljek egyedül.
Mindig azt éreztem szánalmas dolog társaság nélkül meginni egy koktélt vagy elfogyasztani egy ebédet.

Aztán nem is tudom hol vette pontosan kezdetét ez az egész, de szépen fokozatosan engedtem a kíváncsiságnak és elkezdtem megismerni a nagyváros nyújtotta lehetőségeket.

Beültem egyedül megnézni egy filmet a moziba, kipróbáltam egymagam a hírhedt Long Island ice teat a Salvatore barban, egyedüli vendégként ettem fánkot a The Box-ban ebédidőben...

Vagy éppen turistáskodtam és mintha még sosem láttam volna, megnéztem közelről a Budai várat, vagy éppen körbe sétáltam a Hősök terét.

A szabadságom alatt is az volt a célom, hogy csakis olyan helyeket látogassak meg, ahol még sosem jártam, de mindig is el szerettem volna jutni.

Az újdonság varázsa el tudja feledtetni az emberrel a magány érzetét vagy, hogy kínos szituációként élje meg ezt az újfajta tapasztalást.

Az utóbbi hónapokban megtanultam milyen mélységesen magányosnak lenni, rengeteg kimondatlan gondolattal, ábránddal és minimális féltékenységgel mindenkire, akinek fogalma sincs milyen így élni.

De sokat lehet tanulni ebből az élethelyzetből is.
Volt, hogy azt éreztem legszívesebben otthon maradnék a takaró alatt és 0-24 értelmetlen sorozatokkal zsibbasztanám az agyam, miközben kint varázslatos idő van. A kíváncsiságnak hála azonban, majdnem mindig le tudtam küzdeni ezt az érzést és ezek a magányos tapasztalások valamilyen szinten hozzáadtak egyfajta pluszt az életemhez.

Ha mindig csak másokra várnék rengeteg dologról lemaradnék és biztosan elhatalmasodna rajtam a depresszió. Ezt pedig senkinek sem szabad hagynia.
Ki kell lépni a négy fal közül és merni kell nyitni a világ felé.

Nem mondom, hogy ez bármiféle gyógyír is lenne az egyedüllétre.
Megfejteni a magányt egy hosszadalmas önismereti folyamat.
Egy élet munkája és talán akkor sem lesz a kezünkben ellenszer.

És azt sem állítom, hogy ez egy könnyű dolog, mert egyáltalán nem az.

Egyedül lenni rohadt nehéz.