Music is my Boyfriend

Carrie Bradshaw, mikor New York-ba költözött és nagyon össze volt törve, néha Vogue-ot vett vacsora helyett, mert úgy érezte az jobban táplálja. 

Angolul is remek az idézet, viszont a magyar szinkronban ott a szó, miszerint táplál. Valamiért magával ragadott a kifejezés, hiszen e mögé, annyiféle jelentés társítható.

Mikor én arra gondolok, hogy mi az, ami engem igazán táplál, akkor gondolkodás nélkül a zene az első dolog, ami beugrik. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a zene kiütéses győzelmet arat a divat felett vagy, hogy bármelyiket is jobban szeretném egy hajszálnyival is. Nem érzem, hogy a szenvedélyek között sorrendiséget kellene felállítani.

Mint, ahogy nem hiszek abban sem, hogy Victoria Beckham tervezői munkásságát kevésbé kellene elismerni csupán azért, mert a divattervezést ő nem iskolában tanulta és, mert előbb volt énekesnő, focistafeleség, családanya, stílusikon és majd CSAK ezek után divattervező.

Melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás? A zene vagy a divat?

Bibibí, én előbb voltam a zene szenvedélybetege, mint, hogy te megkaptad az első walkmaned. Stipistopi, enyém a divattervezés, te válassz magadnak valami mást.

Mester Tamás egyszer azt mondta egy műsorban, hogy nem tudja tisztelni azokat, akik nem a szenvedélyüknek élnek. Számára érthetetlen, hogy, ha valamiért jobban odavagy, mint az életedért, akkor miért nem azzal foglalkozol. Azért ez eléggé leegyszerűsíti a karrierválasztást. Ezt akarod? Akkor csináld ezt.

Abbahagyom a csapongást és megpróbálom végre felvenni a bejegyzés fonalát. Tegnap, nem is tudom milyen indíttatásból, előkapartam a musical-es albumaimat. Nem tudom blogon mennyire érintettem a témát, de volt egy időszak, általános vége felé, mikor bele voltam szerelmesedve a színház világába. Ez az egész akkor vált komolyabbá, mikor megnéztük az osztállyal a Budapesti Operettszínházban, a Rómeó és Júliát.

Persze ez előtt is érdekelt a színház világa, kicsiként volt, hogy csipkefüggönyök, művirágok és egy régi, talp nélküli kalaptartó felhasználásával készítettem színpadot a nagyszobában és előadtam magamnak a kis saját, egyszemélyes darabomat.

Pár évvel később, az egyik nyári tábor alkalmával néztem meg a fő táborvezető musical-es előadását, melyben különböző nagy hírű darabok dalai köré építettek egy történetet a tanítványaival. Macskák, Kölyök, Padlás... a kedvenc kazettám volt, amit az előadás után kaptam, rajta a műsorban elhangzott dalokkal.

Egy időben én is az amerikai álomnak éltem. Színésznő és énekesnő szerettem volna lenni. Félre a modorossággal. Akartam. Persze az a fajta előadóművész lét vonzott, amelynek megtestesítője színházakban lép fel. Nagy, prózai darabokban tetszeleg. Pompázatos, sok szoknyás jelmezekben parádézik a telt ház előtt. A nagy összevisszaság közepén majdnem jelentkeztem két suli drámatagozatára is. De gyáva voltam, majd pár évvel később szembesültem a csúnya valósággal, miszerint - nincs mit szépíteni - egy ripacs vagyok.

Szóval tegnap elővettem az albumaimat. A kedvencem a Mozart, amit sosem láttam, de mindig is imádtam a musical dalait. 'Árnyékdal', 'Jobb nekem Bécs',  'Egyszerű út'. Szabó P. Szilveszter és Dolhai Attila párosa keményen üt. 

Egy meglehetősen eseménydús nap után, az este nagy részét ezekkel a slágerekkel töltöttem el. És éreztem, ahogyan felbugyog bennem az a bizonyos régi érzés. Nem csak a színészlét iránti vágy, hanem az, amit a zenével kapcsolatban egy ideje már nem éreztem. Mert olyan hétköznapivá vált, hogy, ha munkába megyek zenét hallgatok, a munkahelyemen is zenét hallgatok és, ha nem tudok elaludni, akkor is zenével próbálom magam álomba tuszkolni...

Tegnap azonban, kizökkentem a hétköznapiságból. Éreztem is, amit hallgattam és ez olyasvalami, amit nem lehet szavakba önteni. 

Érezni a zenét. 

Mikor tudod, hogy valami nagyszerűt és megismételhetetlent fogadsz be a szervezetedbe, ami minden egyes másodperccel egyre mélyebbre és mélyebbre hatol. Ezzel pedig olyan dolgokat mozgat meg benned, olyan elégedettséggel és örömmel áraszt el, olyan hormonokat és érzéseket szabadít fel benned, amire valószínűleg semmi más nem képes.

Azóta számos kedvenc dalomat hallgattam újra, maximális hangerőn és közben folyamatosan szívom magamba ezt a felemelő érzést, egészen addig, amíg tart. Tudom  hogy egyszer megint immúnis leszek a zenei nagyszerűségre, de ezekért az időszakokért mindig megéri a holtpontig hajszolni magam. És ezt csak az érti, aki szintén átesett már effajta önkívületi kábulaton. Nem feltétlenül a zenének köszönhetően, lehet szó bármilyen szenvedélyről, amiben ki tudott kiteljesedni.

Mindeközben én folytatom a musical-ek világába történő visszatekintésemet is, mert életem legszebb időszakát eleveníti fel bennem egy-egy darab.

Néha tényleg azt érzem, hogy a zene egy csoda.

Peace Out