Stability

Soha nem voltam jó abban, hogy kimutassam az érzéseimet.

Mármint igen, túlérzékeny vagyok és egy ártatlan tumblr bejegyzésen is képes vagyok bőgni és megint csak igen, az bezzeg elég jól megy, hogy blogolás formájában teregessem ki a szennyest. Nincs mit tenni, utóbbi azóta megy mióta az eszemet tudom. Mikor nem volt blog, akkor ott volt szimplán a papír meg a ceruza.

Kontrollmániás vagyok. Van egy naplóm, naptáram, határidőnaplóm, egy mindenes -, egy diétás -, egy költségvetési -, egy sorozatfigyelő -, valamint egy úgynevezett 'Beetle in the Bottle' füzetem. Mindent levezetek, mindent lekövetek, mindenről tudnom kell, mert ez így a jó nekem. 2-3 évre visszamenőleg megvannak a blokkjaim, 5 évre visszamenőleg pedig az összes Volán és BKV bérletem, hogy kiszámolhassam, diákéveim alatt mennyi pénzt spórolhattam volna bérleten, ha felvesznek az itteni gimnáziumba. Külön mappában vannak az elektronikus használati utasítások, a nénikémtől kapott képeslapok vagy éppenséggel ott van a MOME-s szégyenmappám, amiből lassan ki kell szedegetnem a megtépázott emlékeim, hogy összeragaszthassam a pár hónappal ezelőtt vadul szétszaggatott álmaimat.

És kicsit kényszeres is vagyok, a Beatles poszteremmel például megszállottan sutyorgok esténként a sötétben, ha nem tudok elaludni és minden egyes F1-es hétvégén csak a Formula1-es bögrémből vagyok hajlandó inni. 

Mielőtt szemüveges lettem, kényszeres tikkelő voltam, már, ha létezik ez a kifejezés. Kétszer erősen becsukod a szemed, majd kétszer ráncolod a homlokodon a bőrt. A sort minimum kétszer ismétled. Ez csak akkor jelentkezett, mikor a TV előtt ültem. Nehezen szoktam le róla, bár lehet szimplán kinőttem belőle.

Az érzelmi analfabetizmusomtól kicsit elkanyarodtam másfelé annak ellenére, hogy sok, látszólag teljesen különböző dolgot próbálok beletuszkolni egyetlen kalapba.

Továbbra is csak találgatni tudok a visszafojtással kapcsolatban. Az egyik szülőm közlékeny, ami a szívén az a száján, a hozzáállása kicsit olyan, mintha semmi sem vonna maga után következményt. A másik szülőm befelé forduló, nem közöl, viszont a szélsőségek embere, mondhatni heves a szó érzelmi jelentésének minden tekintetében. 

Azt veszem észre magamon, hogy az egyik pontból haladok a másik felé. A közlékenyből indultam, bár meg sem közelítettem annak a végpontját. És haladok a másik felé, egyre többet gondolkodom a szavaim súlyán, az érzelmek jelentőségén. Ugyanis egészen addig jegeltem a témát, míg nem aktualizálódott újra.

Valami érthetetlen oknál fogva, igényli a környezetünk azt, hogy néha visszacsatoljunk. Mutasd ki és közölj. Légy részese az életnek. Nem is tudom. Mikor legutoljára szembesültem a problémával, éppen a nagypapámat vesztettem el. Valamin összekaptunk az utolsó hétvégén, amikor még fel tudott utazni hozzánk az ország másik feléből. Aztán otthon lebetegedett, annyira, hogy többet már nem tudott jönni. Pár hónappal később meghalt és én sosem tudtam bocsánatot kérni tőle. Ez valami, aminek az emlékétől sosem tudtam szabadulni. Szóval nagy klisé, de való igaz, mondd ki azt, ami számodra jelentőséggel bír, mielőtt túl késő. Azt gondolná az ember, hogy nyilvánvaló, hogy ő meg ő tudja, hogyan is érzünk vele kapcsolatban. Tévedés. Az ember megerősítésre vágyik, mert egy bizonytalan fajta.

Nekem nem kell megerősítés, mert szeretném azt hinni, hogy tudom.

Stabilitás. Állandóság. Ez az, amit én elvárok az élettől.

Peace Out