Titkos ajtó - Chapter 2: Arckönyv

Elcseszett egy generáció az enyém. És, ha már mi el vagyunk cseszve, akkor mi a helyzet az utánunk következőkkel?

A Facebookon szocializálódunk, egymás mellett ülve is kütyüket nyomkodunk, egy mondatot nem tudunk váltani anélkül, hogy valamiféle értesítés pittyegése meg ne zavarná a gondolatmenetünket.

Nem tudom hol és mikor csúszott ki a talaj az én lábam alól, de egyszer csak megtörtént. Pedig azt gondoltam: Na velem aztán sosem!

Szinte mindennap megkérdem magamtól: Tényleg többre értékelsz egy Facebookos beszélgetést a valóságnál? Hiszen nem látod közben az arcát, ami annyi mindent elárul. Fapofával is lehet vigyorgós smileyt küldeni, közömbösen is álcázhat empátiát a másik.

Nem azt mondom, hogy élőszóban nem tudjuk megtéveszteni egymást. Mint már korábban említettem, Teodor szereti a maszkokat. Van neki egy jól bevált boldogság maszkja, amit elég gyakran visel. De mégis... amikor rám néz, az többet jelent minden szónál. Vagy hangulatjelnél.

Ettől függetlenül, minden egyes nap ugyanarról szól. Az online várakozásról.

Mióta megjelent a Facebook, megszűntek a határok.

Egy példa a sokból: Találkoztam egy katonával egy buliban. Nem tudtam róla semmit, csak, hogy hol lakik és jelenleg hol él. Az egyik barátjával volt, aki a barátnőmet próbálta befűzni. A barát nevét tudtuk (nagyjából olyan különleges volt, mint a Kiss János), meg is találtuk, egy perc se kellett. Majd a lovagomat is, akivel platformos magassarkúban ugráltam végig a Mennyország Touristot. 

Csak, hogy tudja mindenki: van életem Teodoron kívül is.

Teodort már az előtt megtaláltam, mielőtt ő bejelölt. (Bár eleinte a nevében sem voltam biztos és Teofilként kerestem...) De nem állt szándékomban kapásból lerohanni. Szeretem, ha a férfi kezdeményez.

Miután végre ismerősök lettünk, idejét láttam egy kis kalandozásnak. 

Az adatlapján.

Legfontosabb pont: interested in Women.

Elégedett sóhaj.

Kapcsolati státusz: nincs adat.

Kétely. Csak apró és ártalmatlan fajta, még nincs akkora érdeklődés, hogy komolyabb depresszióba essek, ha esetleg már megtalálta a nagy Ő-t, akivel 5 éve együtt van, 3 hónapja együtt is él és akivel éppen örökbe fogadott egy három lábú kiskutyát.

Születési dátum: idősebb.

Hála az égnek.

Hatszor annyi ismerőse van, mint nekem. Mondjuk az nem nagy művészet. 

Egyetemet végzett, dolgozik. Van egy lakása. 

Kismillió képe van, nem az ő műfaja a szelektálás.

Ami viszont szintén nagyon lényeges, hogy a zenei ízlése KIVÁLÓ.

Máris többet tudtam meg róla, mint a legelején. Az első dolog, amit találkozásunkkor elárult magáról, az a hobbyja volt. Még jó, mert annak amúgy sem sok nyoma volt az adatlapján.

Megtörtént az első lépés, kezdődhetett a töprengés. Hogyan vegyük fel a kapcsolatot?

Kell egy indok, egy ötlet, valami magvas gondolat, amivel lecsaphatok anélkül, hogy tudná mi is a szándékom.

Bár az sem volt egyszerű, hogy végiggondoljam: Mi is az én szándékom?

Meg akarom ismerni.

Beszélgetni akarok vele.

Kideríteném, hogy tényleg nekem készített finomságról van-e szó.

Töprengtem, hezitáltam, majd több napnyi dilemmázás után, remegő kézzel, de elküldtem azt az egysoros kis üzenetet.

Másnap, hajnalig beszélgettünk.

Hogy miről?

Ami az eszünkbe jutott. Róla, rólam, hobbykról, cikis sztorikról, munkáról, barátokról, szerelmekről és zenéről. Azóta nem volt olyan jó.

Ismerős az érzés, mikor olyan jó valami, hogy bármennyire is fáradt vagy, hiába kelsz 3 óra múlva, addig nyújtod a pillanatot, amíg csak lehet, mert nem tudod lesz-e következő alkalom?

Nagyon izgultam milyen lesz ezután találkozni. A sors fintora, hogy egy darabig nem is hozott minket össze az élet. Aztán egy nap mégis, de nem történt semmi. Olyan, nem is tudom... normális volt az egész.

Nem voltak kínos pillantások vagy megjegyzések. Már abszurdul normális volt az utóélete a történteknek. Amihez én sosem voltam hozzászokva.

Innentől rá vártam. Hogy majd ő lesz az, aki keres. De nem. Egyetlen egyszer írt rám, akkor is pár sor erejéig. Persze én azt is sikerélményként könyveltem el.

Azóta talán kétszer írtam még rá.

Ő ennél kettővel kevesebbszer.

Egyesek azt mondják, hogy, ha nem ír, az is egyfajta válasz.

Mások szerint nem kezdeményezhet mindig az egyik, az önigazoláshoz szükséges a visszacsatolás. És az isten szerelmére én nő vagyok! Én a visszacsatolásokból táplálkozom.

Nagyjából mindkettőből ugyanazt a konzekvenciát vonhatjuk le.

Még mindig nem akar.

A barátnőm különben csak annyit kért: Ne írj rá!

Én pedig annyit kértem tőle: Bármi is történik, kérlek ne hagyd, hogy ráírjak!

Nem hagyta. Aztán elmentem mosdóba, magamra zártam az ajtót és csak ráírtam. Szerencsére nem volt az üzenetben semmi kompromittáló.

A jelenlegi állás szerint, nagyjából minden héten találkozunk. És ezek alatt a találkák alatt, többet beszélünk, mint online. Ami jó, remek.

De emiatt a generációs torzulás miatt, folyamatosan csak arra várok, hogy online is így legyen. Mindig megkoronázza a napom, mikor beszélünk.

De ő nem keres.

Én mégis várom. Mindig mikor online van, néha akkor is, ha nem.

De ő továbbra sem keres.

Folytatása következik...

Peace out