Az élet iskolája

Ha részletesen elmesélném hogyan alakult a magánéletem az elmúlt másfél évben valószínűleg senki nem hinne nekem. Van, amikor már én sem tudom elhinni, hogy ennyi pofára esés a sitcomok világán kívül is létezik.

Pedig itt vagyok, az élő példa saját magam orra előtt.

Voltaképpen nem hibáztathatok senkit.

Van, hogy képtelenek vagyunk tanulni a hibáinkból és csak megyünk fejjel a falnak, bízva abban, hogy attól majd keményebbé válik a koponyánk?!

Nekem sem a fejem, sem pedig a szívem nem lett keményebb, pedig azt gondoltam ha még egyszer elutasítanak, akkor az már nem is lesz olyan szörnyű. 

Mert már van gyakorlatom a...

... nem akarom folytatni veled

... nem akarok veled lenni

... nem akarok kapcsolatot

témában.

Azonban az a rossz hírem saját magam számára, hogy a visszautasítás akkor is ugyanannyira összetör, mint az első alkalommal, amikor már hónapok óta fel vagy készülve rá.

LONG STORY SHORT

Ideje lenne megtanulni azt a bizonyos leckét.

Tovább

Az egyedüllét művészete

Közösségi életem hanyatlásának alkonyán úgy döntöttem, hogy visszatérek a rendszeres napló íráshoz. Ezen nem feltétlenül a napi történések terjengős fejtegetését értem, hanem a különböző impulzusok, gondolatok megragadását, amik jellemzik az adott napjaimat.

Kb. az első hét után rájöttem mennyire nehéz dolog ez és milyen könnyű megerőszakolni a bennünk rejtőző gondolatokat, ha azok nem állnak készen a papíron történő megjelenésre.

Aztán pedig arra jutottam, hogy nem is baj, ha nem egy tökéletesen megfogalmazott dologról van szó, hiszen mikor az ember feldúlt vagy szomorú, akkor azt sem tudja rögtön értelmes mondatokba rendezni az élőbeszédben. 

Ami fontos, az az érzelmek megragadása és a megkönnyebbülés, ami ezáltal keletkezik az emberben.

Ha valakivel már történt olyan, hogy valami nagyon erősen elő akart törni belőle, de valamiért mégis képtelen volt kimondani azt, akkor az tudja mire gondolok.

Velem pár napja történt, hogy írásban végre megfogalmaztam azt, amin már napok óta őrlődtem és miután kiírtam magamból végre újra tudtam lélegezni megkönnyebbülésemben.

Talán ez az az elfojtás, amire azt mondják mennyire káros az egészségre és milyen jó lenne, ha az emberek a gyakorlatban is képesek lennének az előbb említett módszert alkalmazni.

Nem csak leírni, de ki is mondani a súlyos mondatokat. Egyszerűen jobb megoldás ez, mint állandóan csak csendben maradni, fenntartani a békességet, mert ez az, ami igazán megmérgezi a kapcsolatainkat.

Úgyhogy többek között azon dolgozom most, hogy ki tudjam mondani a cinizmus álarca nélkül is, ami nyomaszt vagy bánt.

Valószínűleg az önfejlesztés számomra a legfontosabb kihívás jelenleg, mert a helyzetemen nem nagyon tudok változtatni, azonban azon, hogy azt hogyan élem meg, talán igen. 

***

Továbbra is olvasom Csíkszentmihályi Mihály Flow c. könyvét, de ezzel párhuzamosan elkezdtem Sara Maitland könyvét is, ami a Hogyan legyünk egyedül? címre hallgat.

Egyik barátnőm azt mondta, nincs szükségem arra, hogy erről olvassak, hiszen tudom milyen és egész jól művelem ezt az önállóság dolgot.

Erre csak annyit tudtam mondani akkor is, hogy ez majd akkor lesz igaz, ha a boldogságom is megtalálom az egyedüllétben.

Szóval elkezdtem ezt a könyvet, túl vagyok már a felén és egyetlen dolog foglalkoztat mégpedig az, hogy miért nincsen szó arról, amikor nem önszántából válik magányossá az ember.

Persze 1-2 alkalommal szó esik az időskori egyedüllétről, nyomasztó halálesetekről, de a könyv nagy része az elvonulásról és a magányban való kiteljesedéséről szól. Utóbbit viszont elérhetetlennek tartom egészen addig, míg az ember nem érzi azt, hogy valamiért nagyobb örömöt lel abban, ha elvonul az embertársaitól.
Kell egyfajta kiábrándultság, hogy megszülethessen a sokat emlegetett byroni hős.

Miért feledkezünk meg azokról, akiknek nincsenek barátaik, nem találják a szerelmet és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a helyüket sem találják a világban?

Tömegekről beszélünk, nem kisebbségről.

Szerencsések a barátaim, mert ők mind párkapcsolatban élnek és annak ellenére, hogy azt érzem rajtam kívül mindenki megtalálta már a másik felét, sokan küzdünk a párkapcsolat hiányából eredő magány érzetével.

10 napot voltam szabadságon, senki nem ért rá találkozni velem, ennek ellenére sem ültem egyedül otthon, mert a négy fal között nem ismerkedhet az ember.
10 nap alatt semmiféle kontaktusba nem kerültem senkivel, a kassza mögött álló embereken és a felszolgálókon kívül.
Ugyanis rajtam kívül senki sem volt egyedül.

Az emberek többsége nem megy el egy kávézóba vagy egy látványkonyhába társaság nélkül. Mert ezek kifejezetten közösségek számára létesített helyek.

Jó pár éve, hogy elkezdtem egyedül koncertekre járni. A legelső alkalom 3 évvel ezelőtt, a budapesti HIM koncert volt. Ez volt az első olyan egyedül megélt élmény, ami által már volt bennem elég hajlandóság és kíváncsiság ahhoz, hogy rendszeressé tudjam tenni ezt a szokást és elsajátíthassam az egyedüli szórakozás művészetét.

Persze a zenével könnyű.
Attól a ponttól, hogy átadod magad az első ritmusnak, másfajta időszámítás veszi kezdetét, amiben mindenki ugyanannak az élménynek a részesévé válik, ugyanabban a térben és időben.

Arról nem is beszélve, hogy az egyedüllétnek megvan az a jótékony hatása, hogy nem kell más rigolyáihoz alkalmazkodni.

Ami ennél nehezebb, az a magányos élmények újabb és újabb módjainak a felfedezése.

Régebben ódzkodtam attól, hogy bárhova is beüljek egyedül.
Mindig azt éreztem szánalmas dolog társaság nélkül meginni egy koktélt vagy elfogyasztani egy ebédet.

Aztán nem is tudom hol vette pontosan kezdetét ez az egész, de szépen fokozatosan engedtem a kíváncsiságnak és elkezdtem megismerni a nagyváros nyújtotta lehetőségeket.

Beültem egyedül megnézni egy filmet a moziba, kipróbáltam egymagam a hírhedt Long Island ice teat a Salvatore barban, egyedüli vendégként ettem fánkot a The Box-ban ebédidőben...

Vagy éppen turistáskodtam és mintha még sosem láttam volna, megnéztem közelről a Budai várat, vagy éppen körbe sétáltam a Hősök terét.

A szabadságom alatt is az volt a célom, hogy csakis olyan helyeket látogassak meg, ahol még sosem jártam, de mindig is el szerettem volna jutni.

Az újdonság varázsa el tudja feledtetni az emberrel a magány érzetét vagy, hogy kínos szituációként élje meg ezt az újfajta tapasztalást.

Az utóbbi hónapokban megtanultam milyen mélységesen magányosnak lenni, rengeteg kimondatlan gondolattal, ábránddal és minimális féltékenységgel mindenkire, akinek fogalma sincs milyen így élni.

De sokat lehet tanulni ebből az élethelyzetből is.
Volt, hogy azt éreztem legszívesebben otthon maradnék a takaró alatt és 0-24 értelmetlen sorozatokkal zsibbasztanám az agyam, miközben kint varázslatos idő van. A kíváncsiságnak hála azonban, majdnem mindig le tudtam küzdeni ezt az érzést és ezek a magányos tapasztalások valamilyen szinten hozzáadtak egyfajta pluszt az életemhez.

Ha mindig csak másokra várnék rengeteg dologról lemaradnék és biztosan elhatalmasodna rajtam a depresszió. Ezt pedig senkinek sem szabad hagynia.
Ki kell lépni a négy fal közül és merni kell nyitni a világ felé.

Nem mondom, hogy ez bármiféle gyógyír is lenne az egyedüllétre.
Megfejteni a magányt egy hosszadalmas önismereti folyamat.
Egy élet munkája és talán akkor sem lesz a kezünkben ellenszer.

És azt sem állítom, hogy ez egy könnyű dolog, mert egyáltalán nem az.

Egyedül lenni rohadt nehéz.

Tovább

Január

Ha a januári válság nem egy létező fogalom, akkor szeretném hivatalosan is felvenni a kifejezést a szótárba.

Talán nincs is annál kegyetlenebb emlékeztető a magányra, mikor boldog párocskák vesznek körül, egymásba feledkezve és reménytelien pillantgatva a jövő felé.

Borzalmasan kezdődött az újév, majd lebetegedtem két hétre és miközben próbáltam túlélni az influenzát, rám tört az a mélységes magány érzet, amit ilyen vehemenciával már rég nem éreztem.

Nem volt semmi dolgom a fekvésen kívül, nem volt erőm olvasni, de még tv-t nézni sem, az egyetlen dolog, amire képes voltam a létezés, valahol félúton az ébrenlét felé.

És ami rádöbbentett az egyedüllétemre az az volt, hogy nem érdekelt senkit, hogy vagyok.

Sokszor megkaptam, hogy nem körülöttem forog a világ és észre kellene vennem, hogy más embereknek is szükségük van az általam áhított törődésre.

Volt egy időszak az életemben, amikor sokkal többet adtam, mint amennyi viszonzást kaptam érte és hosszútávon borzalmasan kimerített engem ez az egész.

Nem azzal volt a baj, hogy nem volt jó adni, hanem inkább azzal, hogy az önzetlenségből egy idő után kihasználtság lett.

Arra voltam elég, hogy feltöltsek másokat, akik szép lassan rendbe szedték az életüket, majd miután megtalálták a párjukat hirtelen már semmi más nem volt fontos.

És így maradtam egyedül újra, meg újra.

Most, hogy egy kicsit több időt fordítottam a saját lelki békém megtalálására, még mindig ugyanott tartok, mint akkor.

Megint nincs mellettem senki, mindenkinek akad fontosabb dolga, úgyhogy itt az ideje, hogy nekem is akadjon valami, ami fontosabb és hallgassak azokra az ösztöneimre, amik szabadulni akarnak a fojtogató mindennapok fogságától.

Próbálom kiélvezni azokat a napokat, amiket feltöltődéssel tölthetek el, miután pedig ennek vége, megpróbálok visszatalálni az önmegvalósítás útjára.

Óriási tanulópénz volt minden, ami velem történt az elmúlt évben és átkísért az évkezdetre.

Borzalmasan vágyom egy barátra, aki mindig ott van, talán még ennél is jobban egy viszonzott szerelemre...

De én sosem voltam az az ember, aki csak úgy megkapta volna a dolgokat, amiket kívánt.

Úgyhogy mi mást is tehetnék... alakítom azokat, amikre van befolyásom.

Tovább

A jó, a rossz és a csúf: 3. fejezet - A jó

Úgy érzem jár nekem egy kicsi happy end, ezért a ,,Jó, aki nem is olyan JÓ" történetét hagytam a trilógia legvégére.

Sosem tudtam eldönteni egyértelműen, hogy pozitív volt-e ennek a fiúnak a feltűnése az életemben vagy, hogy ő volt-e az, akinél meg kellett volna húznom azt a bizonyos vonalat...

Jó érzés volt újra hinni abban, hogy akadnak még olyan férfiak, akik hátsó szándék nélkül kedvesek és törődőek. Persze nincsenek tökéletes példányok, ha mindehhez őszinteség társul, szinte elkerülhetetlen, hogy az ember valamikor megégesse magát.

Legalább nem foghatom arra, hogy ő nem szólt előre...

***

A ,,jó", egy feltörekvő, korombeli zenész fiú, akivel semmi sem ment hétköznapi módon.

A neve alapján azt gondoltam magyar fiú, de az ő kezdeményezésére mégis angolul folytak a beszélgetéseink. Egy véletlen folytán derült csak ki, hogy a képeim miatt gondolt külföldinek és meg sem fordult a fejében, hogy magyarul írjon rám.

A tinder világát viszonylag hamar kinőttük és minél többet beszéltünk, annál biztosabb voltam abban, hogy élőben is megakarom ismerni őt.
Tetszett, hogy a realitás talaját súroltuk, érdemleges dolgokról beszéltünk és, hogy nem a szexualitás foglalkoztatta beszélgetéseink során.

Szórakoztató volt, érdeklődő és ugyanannyira szenvedélyesen szerette a zenét, mint én.
Nyilván nekem ennél nem is kellett több.

***

Az első találkozásunk teljesen véletlenszerű volt.
A születésnapom utáni délutánon, meglehetősen megviselten és gyanútlanul majszoltam valami zsíros péksüteményt a metróaluljáróban, mikor hirtelen lehuppant mellém ez az ismerős alak.
Habár nagyon fáradt voltam és már csak a hazaútra koncentráltam, mégis azonnal megismertem.

Sosem hittem a sorsban, de akkor teljesen elbizonytalanodtam.
Lássuk be, mekkora esélye volt annak, hogy ismeretlenül egymásba gabalyodunk? Hogy mindketten ugyanarra a metróra szállunk, ugyanabból a megállóból?

Annyira váratlanul ért az egész szituáció, hogy zavaromban megkínáltam péksütivel.

Ő a Toldiba ment, én pedig Újpestre, úgyhogy együtt felszálltunk, utaztunk egy hosszadalmas megállót, majd egy kínos puszit nyomtam az arcára mielőtt leszállt.

A nap hátralevő részében csak ő járt a fejemben.

Az első benyomás számára is meggyőző volt, így arra a következtetésre jutottunk, hogy ideje lenne egy előre leszervezett találkozónak is.

Konkrétumokig azonban egy darabig nem jutottunk el.

Megesik, hogy az ember akármennyire is erőlködik, egyre távolabb kerül a céljától, ahelyett, hogy közeledne felé.
A kapcsolatunkat ettől a momentumtól végigkísérte ez a megállapítás.

***

Egy fülledt nyári estén, egy Parkos Brains koncert előtt írogattunk egymásnak arról, hogyan folytathatnánk az estét közösen, de nagyon bizonytalan voltam. Nem tudtam jó ötlet-e az első randit este 11 után lebonyolítani.
Hiába tudsz valakivel írásban éjjel-nappal elbeszélgetni az élet minden egyes apróságáról, lehet, hogy a valóságban megöl mindent a kémia hiánya.

Mégis úgy alakult, hogy beadtam a derekam.

Éjfél előtt pár perccel, az Akvárium előtt találkoztunk.

Már első látásra is tetszett, de a második alkalommal több időm volt megnézni őt. Kifejezetten helyesnek tartottam. Csillogtak a szemei, az ajkain huncut félmosoly játszott, még a rakoncátlan göndör fürtjeit is imádtam.
Tetszett a stílusa és a kisugárzása és még az sem zavart, hogy alig volt magasabb nálam.

Visszagondolva tinderes tapasztalataimra, ő volt az egyik ,,legjobb fogásom", tényleg vonzódtam hozzá, gördülékenyen ment vele minden.
Tipikusan az a srác volt, akinél elgondolkodtam azon, vajon miért is regisztrált az applikációra, hiszen minden adottsága megvolt... voltaképpen bármihez is, ami a célja volt.

Az este elején egy-egy sörrel a kezünkben sétálgattunk a Király utca környékén, majd egy kis beszélgetés után elvitt a Fogasházba. Akkor és vele voltam ott először és óriási élmény volt. Úgy éreztem magam, mintha egy amerikai sorozatba csöppentem volna, jókedvű tömeg szedte szét a helyet, szinte mindenhol folyt az alkohol, egy emberként táncoltunk mindenkivel, miközben a kivetítőn mesét néztük.

És amikor annak eljött az ideje megcsókolt.

Pár órányi tánc után átmentünk a Füge udvarba, ahol nyugodtabb körülmények között tudtunk beszélgetni újra.

Kicsit komolyabb hangvételben, előző szerelmekről, jövőbeli tervekről...

Mikor én kifejtettem mennyire vágyom már egy kapcsolatra, ő őszinte volt és elmondta, hogy ő nem éppen tart ugyanitt az életében. Utazni szeretne, megismerni a világot. Nem itt tervezi a jövőjét, éppen ezért egy kapcsolatba se tudna belemenni.

Ez volt az első alkalom, mikor valaki igazán őszintén elmondta mit is vár el az életétől. És becsültem ezt benne, mert időben szólt, bár az is igaz, hogy fájt is egy kicsit a dolog.
Tényleg nagyon megkedveltem.

Hajnaltájt fejemet a vállára hajtva döcögtünk a buszon, onnan pedig kézen fogva szeltük át az éjszakát egymás oldalán. És ő ennyiből is megállapította mennyire szüksége van a lelkemnek ezekre az apró gesztusokra. Rég éreztem azt, hogy valaki ennyire figyelt volna rám. Nem csak a nőre, hanem a mélyebben lakozó emberre is.

***

12 órát töltöttünk együtt, mielőtt hazaindultam.
Életem leghosszabb és legtökéletesebb randija volt ez.

Hazafele a villamoson ülepedett le bennem az este és az intenzív élmények hatására elsírtam magam.
Valószínűleg akkor tudatosult bennem, hogy bármennyire is jól éreztük magunkat egymással, ennek a dolognak nem lesz komolyabb folytatása.

A randi után mégsem volt bennem kérdés, mikor felvetette az ismétlés lehetőségét.

***

Sosem gondoltam erre így, de úgy érzem az élet volt az, ami közbeszólt.

Nagyon beteg lettem, napokig nem jöttem ki belőle, így mire tudtam volna találkozni vele, addigra már neki nem volt aktuális, majd ő lett beteg.

Ezután mentem a Szigetre, majd szinte egyik pillanatról a másikra jelentette be, hogy elutazik Berlinbe.

Nem hetekre vagy hónapokra.
Azóta is kint van.

És hiába volt ő egy apró ajándék nekem a sorstól, sokáig nem tudtam rá így tekinteni.

Összetörtem utána.

***

Ő volt Teodor után az első olyan ember, aki mellett önmagam lehettem.
Aki mindennap keresett és érdeklődött utánam.

Ő volt az első, akihez vonzódtam.
Nem csak testileg, de lelkileg is.

Ő volt az első, akit utána megcsókoltam.

És ő volt az első ember egész addigi életem során, aki tényleg úgy viszonyult hozzám, amire a lelkemnek szüksége volt.

Emberséggel.
Törődéssel.

Tényleg ő volt a jó.

Tovább

Flow

Több, mint egy éve, hogy próbáltam megfejteni kinek mit jelent a létezés.

Egy hosszú éjszaka végeredményeként kezdtem el kérdezősködni ismerőseim és barátaim körében, hogy ők hogyan definiálnák a motivációs erőt, ami elindítja őket minden egyes reggel.

Bejegyzés is született belőle bár, ha röviden szeretném összefoglalni a tartalmát, akkor a kedvenc válaszommal utalnék vissza az akkori írásomra: 

,,Az élet értelme a pina és a rakott krumpli."

A kérdéskör azóta kiegészült a boldogság fogalmának üldözésével.

Mivel most nagyon nem találom a helyem és szükségem van egy hobbira az önsajnálat helyett, úgy döntöttem beleásom magam egy kicsit a pszichológiába.

Nem azért, hogy megértsek másokat, azt már feladtam. Inkább önismereti célból, ami talán elvezet majd oda, hogy el tudjam fogadni magam olyannak, amilyen vagyok.

Mondhatni ez az előzménye annak, hogy ma megvettem a Flow (a fogalommal már többször is találkoztam, de egy-két mondatos definíciókon túl sosem foglalkoztam a témával) c. könyvet.

Ma a fogorvosi kínok után, bementem a könyvesboltba, hogy keressek valami önsegítő könyvet, amivel szánalmasan begubózhatok egy kávézó meleg sarkába, míg megszűnik az arcom jobb oldalát kínzó zsibbadás... sokadikként emeltem le végül a fentebb említett könyvet.

Nem volt benne különösebb sorsszerűség, de éreztem, hogy elérkezett az idő, hogy végre elolvassam mit is tud ez az úgynevezett áramlás és hogyan lehetne teljesebb az életem, ha megtanulnám beleépíteni a megszerzett tudást.

Érdekes a kapcsolat a boldogság, az élet értelme utáni kutatás és az áramlás fogalma között.

Akkor vagy boldog, ha jó úton haladsz az önmegvalósítás felé és ez akkor lehetséges, ha úgy éled az életed, hogy minden a helyén van. Ezt pedig úgy érheted el, ha gondtalanul fel tudsz oldódni azokban a dolgokban, amiket csinálsz.

Persze ez egy sarkalatos megfogalmazás és habár még csak a könyv elején járok, már most nagyon érdekes gondolatokat váltott ki belőlem az író.

Egyrészt addig lehetsz boldog, míg haladsz a megfoghatatlan valami felé, ami a te életcélod. Miután elérted, újabb vágyaid keletkeznek, újabb célokat tűzöl ki magad elé, de ebben az esetben vajon képes-e az ember ténylegesen megvalósítani önmagát?

Másrészt pedig elgondolkodtam azon, mikor voltam utoljára boldog. 

Nem volt hosszas töprengés, élesen él bennem egy kép a nyár végéről, mikor egy ágyban fetrengve nevettem valakinek a karjaiban, aki gyönyörűnek nevezett, miközben egy harmadik személy a kolibri delfin rajzomon gúnyolódott egy kollégiumi szobában.

Nem tudom megmagyarázni, de éreztem, hogy azt a pillanatot el kell raktároznom. Akkor annyira gondtalan voltam és reményteli... nem kellett azon töprengenem mit érzek, mert tudtam, hogy az, az a boldogság, amit meg akarok tartani.

Csak sajnos ez nem egy hosszú távú dolog, kifejezetten az én életemben nem az, így szinte napok alatt ragadta el tőlem az élet a gondtalan boldogságot, hogy egy másik szemszögből is megtapasztalhassam mit is jelent a kifejezés...

...boldognak lenni.

Tovább

No love

És akkor most sajnáljuk egy kicsit a férfiakat a komplexusaik miatt, amiket voltaképpen mi váltunk ki belőlük a magas elvárásainkkal.

Szegény jólelkű férfiak, akikkel csúnya módon elbántunk mi nők és ebből kifolyólag döntenek úgy, hogy ők is így tesznek majd velünk a jövőben, mert így válhat csak kerekké a történet.

A sajnálat elmúlt?!

***

Egy olyan világban élünk, ahol senki nem akar párkapcsolatot, mert a férfiak inkább régi ösztönöktől hajtva űzik a vadakat, mert annál fontosabb dolog nem is létezhet, kifejezetten huszonéves fejjel. Az elköteleződés éppen ezért nagyon rossz dolog, ugyanahhoz a puncihoz hűnek lenni kifejezetten lelombozó lehet, mondjuk úgy az első 3 alkalom után.

Különben is a kapcsolat egy túlértékelt dolog, olyan feleslegesen értelmetlen, ha van valaki, akire támaszkodhatsz, akihez hozzábújhatsz, a beszélgetést pedig meg sem merem említeni, a pötyögős társadalom igényei ezen a téren meglehetősen csekélyek manapság.
Amúgy is, a felsoroltakat egy barát is tudja pótolni az uborkaszezonban.

Persze akadnak azért visszaeső próbálkozók.

Akik hűségesek meg tisztességesek. Nincs már ingerenciájuk 'egyéjszakás kalandokhoz'.

Legalábbis ezt állítják.
És olyankor tudni kell, hogy ez nem igaz, sőt óriási nagy hazugság, úgyhogy futni kell, jó messzire, abban a pillanatban, ahogyan valami hasonlóan álságos kijelentés hagyja el a szájukat!

Mert ekkor kezdenek üres ígéretekkel megalapozni egy megalapozhatatlan kapcsolatot, amiről te is tudod, hogy bármikor elillanhat, akár a képzelet.
Mégis hiszel és hiszel és azt gondolod ezúttal majd más lesz, most majd tisztelnek és törődnek veled és végre megkapod azt, amire olyan régóta vágytál...
Mert ez alkalommal más lesz.

Éppen ezért szép lassan megnyílsz, egyre bátrabbá válsz.
Elkezdesz újra bízni valakiben.

Azután, mikor megérkezik az önbizalmad, mikor elhiszed, hogy megkaphatod őt és mindent ami ezzel jár, pontosan abban a pillanatban, - de tényleg -, széthullik az egész.

Mert ő meggondolja magát.

A képzelet elszáll és te újra alázuhansz, értetlenül pislogva, hogy ez mégis miért történt meg veled újra.

Hetek, hónapok, semmit sem számítanak.

Hirtelen idegenek lesztek és eltávolodtok.

A kar, ami eddig átölelt, bajtársias vállveregetéssel enged utadra.

***

Legutóbb próbálkoztam, mert nagyon szerettem volna kapkodni a megfoghatatlan levegő után. Azt éreztem végre rám talált valami, ami felemel.

Mert ő kedves, meg figyelmes és minden olyan szar alak tulajdonság hiányzik belőle, amit szerettem volna elkerülni a korábbi tapasztalások fényében.

De a legvégén persze kiderült, hogy képtelenség ilyet találni.

A párkapcsolat amúgy is ördögtől való.

Végérvényesen elveszítettem a hitemet a férfi társadalomban.

Tovább