A jó, a rossz és a csúf: 1. fejezet - A csúf

Azt gondolnánk, hogy az internetes generációnak már könnyebb dolga van az ismerkedés terén, mint az ezt megelőzőeknek.

Azonban számításba kell vennünk azt is, hogy manapság sehol sem lehet ismerkedni. A szórakozóhelyeken mindenki csak egy dologra utazik, a tündérmesékbe illő egymásra találások pedig csak a kiváltságosoknak adatik meg. 

Régebben a társkereső oldalakon teljesedett ki az ismerkedés, manapság azonban, erre a feladatra is alkalmazások tömkelege áll rendelkezésünkre.

Kapcsolatom a tinderrel egy évvel ezelőttre nyúlik vissza. Akkor teljesedett ki az egyedüllét, nem kompenzálta a munka, sem az új közösség, ahonnan azóta továbbálltam és ami után a mai napig fáj a szívem.

Akkoriban zajlott a szerelmi évődésem és akkoriban gondoltam azt is, hogy annyira el vagyok keseredve, hogy bármire hajlandó vagyok.

A környezetem nagyrészt gúnyt űzött belőlem ezért.

Aztán valami oknál fogva egyre többen kezdték el használni a tindert, többek között a munkahelyemen is.

A vége pedig az lett, hogy 4 emberből 3 jelenleg is kapcsolatban él az alkalmazásnak hála.

Szóval szerencsét hozott a barátaimnak, nekem pedig csak tapasztalást, amit most megosztok mindenkivel, hátha egy kicsit oldja majd a 'Titkos ajtó' komor hangulatú, utolsó fejezeteit.

'A jó, a rossz és a csúf', három találkozót mutat be, amik mindentől függetlenül, segítettek abban, hogy egy kicsit visszataláljak önmagamhoz.

1. fejezet - A csúf

Annyira szörnyűek a nők, nem?

Minden csak a külsőről szól, nem jó nekik a hétköznapi srác a szomszédból, aki megtenne bármit a kiszemelt kegyeiért.

Nincs mit tenni, erről szól a tinder. 

Minden az első benyomás. 

Csak egy Like az egész. 

Körülbelül háromszor játszottam el a 'letörlöm a tindert - letöltöm a tindert' című különszámom.

Ez alapján 3 generációt különítettem el egymástól.

Az 1. abszolút a tapasztalásról szólt, ugyanazokat a köröket róttam, közben akadt egy-két viszonylag kellemes beszélgetésem, de megtalált egy perverz is, pont ahogyan az a legtöbbször lenni szokott.

A 2. volt a legsikeresebb generáció, szórakoztató egyéniségekkel, találkozásra érdemes emberekkel, akiknek hála kicsit jobban éreztem magam a bőrömben.

A 3. alapján pedig azt tudom mondani, hogy a férfiak cseppet sem jobbak nálunk.

Nem mondom, hogy az utolsó (mert soha nem lehet tudni), de a legutóbbi próbálkozásom alkalmával, a modell képeimet hétköznapiakra cseréltem, aminek hála mindössze kettő, azaz kettő matchingem lett. 

(Ez annyit tesz, hogy minden tökéletesség hiányában csak ketten likeoltak vissza.)

Hogy legyen összehasonlítási alap, a photoshopolt arcommal 100 felett jártam. Olyanok jelöltek vissza, hogy magam sem hittem a szememnek.

Azt mondták nekem egyszer, hogy nem engedhetem meg azt a luxust magamnak, hogy válogassak a pasik terén, mert a túl nagy igényeimhez képest, én nem vagyok túl nagy szám.

Szóval elkezdtem olyan srácokat is jobbra húzni, akiket azelőtt biztosan gondolkodás nélkül pöccintettem volna balra.

Kegyetlenül hangzik, tudom.

Ha a valóságban lennénk, akkor nem ez lenne az elsődleges szempont. Hanem az, hogy tudunk-e beszélgetni, hogy meg tud-e nevettetni, hogy érdekli-e őt ki is vagyok valójában...
Nem klisé, hogy a személyiség vonzóvá teszi a viselőjét.
Sosem érdekeltek a kigyúrt szépfiúk.

***

A csúf fiú, nem is olyan csúf, de már a képei alapján tudtam, hogy nem lesz köztünk vonzalom.

A beszélgetésekből az is kiderült, hogy habár elvagyunk egymással, de mégsem vagyunk egy hullámhosszon.

Sokáig tartott, míg végre összehoztuk a nagy találkozót, két össze-vissza dolgozó embernek nincsen könnyű dolga egymással.

***

Munka után futottunk össze. Ő háttal állt, kirakatokat bámult.
Az utolsó pillanatig húztam a szembetalálkozást.

Az ilyen első randevúk alkalmával a másik arckifejezése felettébb árulkodó. 

Még az apró kis változások is előre vetíthetik egy-egy randi végkimenetelét. Az emberek döntő többségének ugyanis kiül az arcára a tetszés vagy a nemtetszés.

Zavarban lehetett, ezért nem volt annyira őszinte a mosolya a legelején. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem okoztam neki csalódást. Ez pedig nyilvánvaló önbizalommal ruházott fel.

Beültünk egy kávézóba és hosszú órákon keresztül beszélgettünk. Ez idő alatt sajnos magamat szórakoztatóbbnak találtam, mint őt. Azt éreztem, hogy ha én nem beszélek, ő teljesen elveszíti a fonalat.
Nem vártam volna el, hogy ő legyen az egész délután irányítója, csak szerettem volna, ha ő is bedob valamit abba a bizonyos kalapba.

Ha valakivel sokat beszélgetsz online, akkor fent áll annak a veszélye, hogy mire találkozol vele, addigra elfogy minden mondanivalód.

Persze ez egy szélsőség. De a mi esetünket ezzel tudom leginkább definiálni.

Nem tudott már újat mondani és nekem sem tudott feltenni egyetlen olyan kérdést sem, ami emelte volna a találkozónk színvonalát.

A randi vége felé egy nagyon erőteljes páros ült le a mellettünk lévő asztalhoz.

Nem tudtam nem odapillantani.

Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel, aki erős jelenlétével már az első másodpercekben felkeltette a körülötte lévők érdeklődését.

Gyönyörű, hosszú szőke hajú, ízlésesen felöltözött lány, magas, szintén szőke, borostás, sportos testalkatú barátjával szürcsölgette mellettünk az esti kakaót.

Egymásra mosolyogtak, a fiú olykor végigsimított a lány kézfején... Intim volt minden pillanat, úgyhogy amint feleszméltem az átmeneti tudatlanságból, el is kaptam a tekintetem.

Az első gondolatom az volt, hogy mennyire lennék az a lány... Ha csak egy pillanatra is, de annyira kiléptem volna a vontatott, sehova sem vezető párkeresés kínlódásából.

A valóság azonban nem erről szólt. Amikor vissza pillantottam, ugyanaz a fiú ült velem szemben.

A hosszas beszélgetés lassan végérvényesen leült.
Mikorra kint már kellőképpen sötét lett, mi is lassan felemelkedtünk támla nélküli székeinkről.

Egy irányba tartottunk hazafelé, így a hazaúton még beszélgettünk egy keveset.

Útközben összefutottunk két fiatal sráccal, akik a tipikus pesti divatnak hódolva szűk, rövid fazonú farmerban, fehér pólóban és bőrkabátban parádéztak.

Nem kaptam volna fel a tekintetem, ha a randim nem teszi szóvá az öltözködésüket.

A vidéki srác, kopott régi farmerében, sötétbarna, gyárilag lyukacsos bőrkabátban, kecskeszakállal hadovál a divatról. 

Nem bántom őt, jó lelkű fiú, egyszerűen csak más a gondolkodásunk, egyedül a zene iránti szenvedély kötött minket össze.

Azt beszéltük meg, hogy találkozunk még. 

Ezt mondják mindig egymásnak azok is, akik nem találkoznak többet.

Az udvariaskodásról meg az óvatosságról szól az egész.

Azért annak a lehetősége is fenn áll, hogy a másik fél számára valamivel jobban sikerült a találka és tényleg szeretne még találkozni veled.

Azóta néha-néha szóba elegyedünk még, de csak az udvarias köröket rójuk.

Nem történt semmi és valójában nem is tartozunk egymásnak semmivel.

És nincs is ezzel semmi gond.

Folytatása következik...

Tovább

Árnyékdal

Az árvaság vak rémület,

büntetés a felnőtt élet. 

A sorsomat most hogy vonszoljam én, 

egymagam? 

Egy láthatatlan villanás, 

nem vezet már kézen fogva, az éj sötét 

és félelmes ölén 

Most hogy nőjek fel én? 

A kérdés csak az:

Az árnyékom hogy lépjem át? 

A sorsom ellen mit tegyek? 

Hogy törjek szét egy glóriát? 

És felnőtt máris hogy legyek? 

Kérdezni hogy kell annak, 

ki sejti önmagát? 

És hogy lesz szabad, 

ha a saját árnyát sosem lépi át? 

A szép üveggömb összetört, 

nem véd többé gyermekálom, 

És száz cserép közt sebzett szívvel állsz, 

tétován. 

Ha rád zuhan egy zord világ, 

hogy bírnád el gyönge vállal? 

Átkozódhatsz, 

senki nem felel, de érzed: menni kell. 

A kérdés csak az:

Az árnyékom hogy lépjem át? 

A múlttól búcsút hogy vegyek? 

Hogy törjek szét egy glóriát? 

Miért bánt a lelkiismeret? 

Hogy száll az ember, 

ha földre rántja önmagát? 

És hogy lesz szabad, 

ha a saját árnyát sosem lépi át? 

Félelem, mely fojtogat. 

Súlytól görnyed vállam. 

Faggatózó csend gyötör, 

és nincsen válasz arra, hogy miért? 

Rejtőzködő szemek, 

de mégis tudom, követ. 

Az árnyékom követ, és érzem, 

hogy egy napon elpusztít még!

Az árnyékod hogy léped át? 

A múlttól búcsút hogy veszel? 

A lelkiismeret szavát 

magadban hogyan fojtod el?

Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát? 

És hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át? 

Az árnyékod hogy léped át? 

A sorsod ellen mit tehetsz? 

Hogy törhetsz szét egy glóriát, és másik ember hogy lehetsz? 

Kérdezni hogy kell, annak, ki sejti önmagát? 

És saját árnyát nem lépi át!

Tovább

Titkos ajtó - Chapter 8: Mindent vagy semmit

Az előző fejezet csak közjáték volt csupán.

A féke veszett száguldás, a meggondolatlan sodródás, meg az eszeveszett durrogtatás még hátra van.

Pofára esésem története, távol attól a már sokat emlegetett folyosótól, távol a józan észtől és mindennemű gondolkodástól.

Azt hiszem ilyen az, mikor feltétel nélkül szeretünk valakit.

A legvégén bele akarunk halni.

8. fejezet: Mindent vagy semmit

Nem szoktam pókerezni, nem értek egyetlen kártyajátékhoz sem, de azt tudom, hogy létezik az a lépés, ami során egy lapra tesz fel minden tétet a játékos.

Ez valamikor bejön, valamikor pedig nem.

Ezért szokás mérlegelni az adott helyzetet, mert általában minden döntésnek súlya van, mint minden tettnek következménye is.

Nem emlékszem én ezt mennyire vettem komolyan annak idején, mindenesetre akármennyire is a rossz döntés mellé álltam, valószínűleg újra így tennék.

Ha rossz útra tévedsz, két lehetőséged adódik a felismerés után.

Megkeresed a jót és letérsz.
vagy
Makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy végig vidd azt, amit elkezdtél és vállalod a következményeket.

Én általában a helyes utat választom, ebben az esetben azonban mindent a lehető legrosszabb módon csináltam, mert magányos voltam, szeretetre éhes és a legkisebb kedves gesztus is levett a lábamról, ezzel pedig felszabadítóan boldoggá tett. Olyan boldoggá amilyen régen nem voltam, olyan önfeledté, amilyet még sosem tapasztaltam.

Azt gondoltam: Hiába minden negatív érv emellett a ,,viszony" mellett, amikor jó, annyira jó, hogy ezért én hajlandó vagyok vállalni minden szenvedést.

Most, hogy itt vagyok fél évvel a történések után, még mindig azt mondom: megérte.

Mert ha az az este nem történik meg valószínűleg életem végéig bántam volna az elszalasztott lehetőséget.

Márciusban történt.

Kilépett az életemből, de tudtam, hogy még egy alkalom jut nekünk majd az utolsó nagy találkozás fényében.

Tudtam, hogy itt a nagy lehetőség, tudtam, hogy döntő súlya lesz mindennek, ami történik majd.

Annyira okosnak hittem magam.

Hihetetlen, hogy akkoriban szinte minden egyes nap csináltuk valami hajnalba nyúlót még az estig tartó munka után is. Senkit nem zavart a másnap, tele voltunk lelkesedéssel, meg energiával. Akkor még volt életem, voltak vágyaim, reményeim...

Iszonyatosan készültem arra a napra.
Vettem egy új ruhát. Frissen volt festve a hajam, munka után pedig felkentem az akkor már ismertető jegyemmé vált mélyvörös rúzsom.

Majd a kedvenc magassarkú bokacsizmámban elindultam a végzetem felé.

Annak sosincs jó vége, mikor már azzal a szándékkal mész valahova, hogy ma este aztán szétcsapod magad. De alaposan.

Soha életemben nem voltam annyira készen, mint azon az estén és soha nem is leszek, a mai napig szégyellem magam miatta.

Lássuk be. Minden szexista hozzáállást mellőzve is igaz az a megállapítás, hogy a tudatlanságig lerészegedett nőnél nincsen visszataszítóbb látvány.

De kezdjük csak mindennek a legelején.

Barátokkal érkeztem, a buli tarthatott vagy két órája mire odaértünk. A masszív kis csapat kint dohányzott a pub előtt.

Azonnal kiszúrtam őt. És én makacsul próbáltam kerülni a tekintetét. Meg voltam bántva, amiért kilépett az életemből és amiért ő tökéletesen semmibe vett, míg én miatta bánkódtam minden egyes pillanatban.

Amint bent lepakoltuk a cuccainkat, én már a pultnál nyakaltam a mindig hatásos tequila-vodka kombinációt, utána pedig végig gondoskodott józanságom elveszítéséről valaki. A tervem túl hamar véghez vittem, olyannyira az öntudatlanság ködébe vesztem, hogy azt hittem elveszítem a józan eszem.

Persze nem számított. Akkor nem gondoltam Theodorra, hiába voltunk egy légtérben. Az sem számított, hogy ez tényleg az utolsó találkozásunk és még csak egy értelmes mondatot sem váltottunk, holott erre az estére készültem majdnem egy hónapja.

Túl voltunk az este felén, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem.

Aztán egyszer csak ott volt mellettem és közrefogott az egyik lánnyal, aki valamiért a kabátomat kereste. Nem tudtam miért aggódott. Nem fáztam. Theodor ott volt és annyira éreztem a lényét minden egyes érzékszervemmel, hogy akár az Északi sarkon is lehettem volna meztelenül. Nem tűnt volna fel.

Akkor már sok mindenen túl voltam. Kezdtem kijózanodni és visszatérni a valóságba.

Ő persze gondoskodott arról, hogy ne maradjak sokáig ott.

,,Annyira vonzó vagy."

Nevettem. Sok mindent tudtam volna mondani magamra az elmúlt másfél óra leforgása után, de a vonzó kifejezést biztos nem használtam volna.

Válaszoltam is valami trágárat, majd testének támaszkodva próbáltam megtartani az egyensúlyomat.

,,Ha megakarsz csókolni, akkor most tedd."

Mindig az a nyavalyás beszéd. Bárcsak egyszer cselekedett volna rögtön a felesleges csacsogás helyett.

Aggasztott, hogy körülöttünk senki nem tudta mi zajlik köztünk. Nem tudhattam ő kinek mondta el, de tudtam, hogy az én vívódásomat csak egyetlen ember ismerte.

Haboztam, lehet hangosan is motyogtam valamit, mert újfent megszólalt.

,,Kit érdekelnek a többiek?"

Ekkor már egymás homlokának támaszkodtunk.

A kabátomról semmi hír nem volt.

Lehunytam a szemem, aztán egyszer csak megéreztem az ajkait az enyémeken.

A sok sóvárgással eltöltött hét után ez volt nekem az ambrózia. Ha ezután semmi mást nem kaptam volna életem végéig, csak az érzést, ami akkor fogott el... boldog ember lettem volna mindvégig.

Boldog ember lennék.

Nem emlékszem mi történt ezután. A melegben voltunk, körülöttünk mindenki megrészegülten vonaglott a zenére. Neki pedig volt valami a tekintetében. Valami, amit akkor nem tudtam megfejteni, mert ezekhez a dolgokhoz akkor én túlságosan naiv voltam.

Most már tudom.

Vágy volt. Leplezetlen. Végzetes.

Táncoltunk mi is. Ő jóval részegebb volt nálam, mégsem látszott rajta semmi.

Olykor elszakadtunk egymástól, de a csók után már nem vesztettük el egymást az este hátralevő részére.

A szemem sarkából figyeltem őt végig. Flörtölt mindenkivel. Nem tudom jól láttam-e, de mintha valaki máshoz is odahajolt volna. Nem tudom csók volt-e, nem is akarok gondolni rá többet.

Mert én annyira nagyon kifejezhetetlenül buta voltam.

Hogy hagytam neki mindent.

Azért a csókért, meg azért a nézésért én mindent el tudtam volna neki nézni. Mert én hittem abban, hogy mindez akkor is jelent valamit.

Tagadásban éltem.

Hajnaltájt a buli megfeneklett. Kezdett széthúzni a csapat.

Elvileg bulizni indultunk, de aztán mindenki hazafelé vette az irányt.

Én még akkor is makacsul kapaszkodtam valami utolsó kis reménysugárba. Nem akartam elengedni. Nem tudtam.

Úgy tűnik ő sem. Okos volt. Tudta.

,,Átjössz?"

Lesütöttem a szemem. Nem feleltem csak mosolyogtam.

Hatásszünet.

Megismételte.

,,Na? Átjössz?"

Nem gondolkodtam. Bólintottam.

A villamosmegállóban volt egy harmadik személy is rajtunk kívül. Ő nem volt szívbajos.

Mosolygott.

,,Összeilletek."

Olyan volt ez mint egy józanító pofon. Valahol belül már akkor tudtam mi lesz majd ennek a vége, mert csak annyit tudtam mondani:

,,Kérlek, ne kezdd..."

***

Másnap délután mikor kint álltunk a délutáni napsütésben, ő rágyújtott egy cigarettára. Nem beszéltünk semmiről. Látszott, hogy tartja tőlem a tíz lépés távolságot.

Furcsa volt. De engem még ekkor is nehéz lett volna visszatéríteni a valóságba. Pedig tudtam a miértekre a választ. Legbelül mindvégig tudtam, de annyira egyszerű volt becsapni magam. Az igazságot nem akartam elviselni.

Megmutatta hol van a buszmegálló, majd nyomott két puszit az arcomra és én hazaindultam.

***

Otthon ráírtam.

Nehezére esett válaszolni. De azért visszaírt.

***

Ő újra elkezdett találkozgatni az exével.

***

Egy hét múlva, mikor már azt éreztem megbolondulok, tettem egy utolsó szánalmas próbálkozást az irányába.

Rosszul kezeltem, hülyeséget írtam.

Képtelen voltam azt megkérdezni, ami igazán érdekelt.

Sosem felejtem el a válaszát. Azt, ahogyan semmibe vett.

Azt, ahogyan összetört.

Azt, hogy bele akartam halni utána.

Folytatása következik...

Tovább

Titkos ajtó - Chapter 7: Mint a kámfor

,,We're only victims of timing

And on that cold summer night I know I'm a fool for not trying

And I wish, I wish that I told you then what I realize now

And I wish, I wish that I told you when you were still alright

I wish that I could rewrite all the things that we both let go

And I wish that I could just turn back the time and tell you oh-oh

I wish, I wish that I told you then what I realize now, and I wish..."

Van az az állapot, valahol a nagy egymásra találások után, mikor egyszer csak egész intenzíven kezded érezni a hanyatlást.

Megesik ez a legjobbakkal is. Hollywood sem büszkélkedhet már olyan sok megingathatatlan álompárral.

Persze olyanok esetében, akik sosem voltak együtt igazán, ez egy teljesen új szintje az elszakadásnak.

Annyira hirtelen történik minden.

Egyik percben még bizalmasan keresitek egymás társaságát a lopott pillanatokban, a másikban pedig már olyannyira távol sodródtok, hogy azt sem tudjátok már visszaidézni, milyen volt azelőtt.

Kimondatlan tény volt, hogy őt másfele sodorja majd az élet. Egyetlen egymástól távol töltött hétnek indult csupán, majd a hetek hónapokká duzzadtak...

Nincsen semmi gond, a tagadás rejteke óvó meleg takaróként simult mindkettőnk elméje köré.

A mozgalmas mindennapok, na meg a fáradtság a háttérbe taszították a kételyeket.

Azonban az aggodalom, bennem mindig ott szunnyadt.

Elsősorban Theodor miatt.

Mindent megtettem volna azért, hogy megvédjem őt a rossztól. Azoktól a galibáktól, amikbe saját magát keverte. Sosem hallgatott a józan észre, szeretett hazardírozni és feszegetni a határokat, amelyekig még elmehetett.

Kevesen tolerálják ezt a hozzáállást, így nem csoda, hogy őt is kevesen tolerálták a későbbiekben.

Tartottuk még a kapcsolatot, de éreztem a fájó elmúlást minden egyes mosoly vagy huncut megjegyzés mögött.

Aztán egyszer csak megtörtént. 

Elém állt, nyomott két puszit az arcomra, majd hagyott veszni mindent amibe én mindaddig veszedelmesen kapaszkodtam. 

És elment.

A mosolya most nem volt őszinte. Még csak hazug ígéretekre sem telt neki. 

Olyan hirtelen történt. Holott én éreztem végig.

Hiába próbáljuk minduntalan felkészíteni magunkat a csalódásra, kikerülhetetlen a pofon utáni csípő érzés az arcon, az egész testet átjáró dermesztő hideg, amit az arcba csapott jeges sokk hagy maga után.

Tudtam, hogy csak idő kérdése csupán. A totális felszívódás.

A megritkult találkákat is megszoktam szép lassan. Azt is meg fogom, hogy nem látom őt soha többet talán.

Valahogyan mindig kiváló érzékkel férkőzött vissza alkalomadtán az életembe. A legrosszabb időpontokban. Mikor már éppen, hogy jól voltam. Az újabb felbukkanásával pedig képes volt lerombolni magabiztosságom minden maradékát.

Nem voltam sosem az a lány, aki ráerőltette volna magát a másikra.
Addig próbálkoztam, ameddig még egy apró kis értelmét láttam.
Majd megpróbáltam elengedni.

Aztán természetesen teljesen másként alakult minden, mint ahogy én azt elterveztem.




Folytatása következik...

Tovább

Gyüjtöde

Mindig azt hittem, hogy a divat lesz az...

Tovább

Nem voltál jó

Én nem voltam szégyenlős

nem vártam, hogy hős legyél, óh nem

És engedtem mindent és

hagytam, hogy bármit tegyél, óh igen

Ha azt hinnéd, hogy jó voltál

Hát nem voltál jó

Én kértem, hogy engedj el

Engem már nem érdekel, hol jársz

De te nem hagytál elmenni

és nem tudtam érezni már, úgy fáj

S te jöttél még és csókoltál

És azt hitted, hogy jó voltál

és nem mondtam, mert nincs rá szó

De nem voltál jó

Hát engedj el békében

nincs harag szívemben már, nincs már

Érzem, hogy engem még

vár, ki majd szíven talál, még vár

Ha jönnél még és csókolnál

és azt hinnéd, hogy jó volnál

hát elmondom, bár nincs rá szó

hogy nem volnál jó

látod már, hogy tévedtél

és nem voltál jó

S ha jönnél még és csókolnál

és azt hinnéd, hogy jó volnál

én elmondom, bár nincs rá szó

de nem voltál jó

Tovább

Destiny

Menekülünk.

Szaladunk, rohanunk, szinte veszedelmes tempóban próbálunk elszaladni a sorsunk elől.

Vagy az is lehet, hogy szeretnénk egy kicsit eléje vágni.

Nem kifejezetten hiszek a végzetben, meg a hasonló ólom súlyú kifejezésekben, de tapasztalataim szerint valahol mélyen mind bízunk valami felsőbb hatalom létezésében.

Könnyebbé teszi a létezést, ha egy kicsit lehajíthatjuk a terheket a vállunkról és kijelenthetjük: ,, Minden okkal történik."

Igaz ez vagy csak önámítás?

Egy esti mese, aminek köszönhetően jobb szájízzel hajtjuk álomra a fejünket?

Feleslegesen próbálkozunk? Úgyis meg van írva rég? Hiábavaló minden erőfeszítés?

Ki dönti el?

Miért mondják, hogy holtáig tanul az ember?

Mi értelme a sok leckének?

Miért leckéztet az élet úgy egyáltalán? 

Tovább

Happily Ever After

Mintha egy fél élet telt volna el azóta, mióta utoljára ,,klaviatúrát ragadtam".

Felettébb nehéz egy időszak van most a hátam mögött, érzelmileg úgy érzem teljesen kifulladtam.

Nincs annál rosszabb mint, mikor azt gondolnád valaki egy karnyújtásnyira van tőled, aztán minél jobban nyújtózkodsz utána, ő annál elérhetetlenebbé válik.

Vonatkozik ez szerelemekre, barátságokra.

Kimerültem.

Miért játszanak felnőtt emberek az óvodában?
Miért játszunk egyáltalán egymással?

A legnagyobb probléma az, hogy egyre tisztábban látok. Tudom mire vágyom és tudom mi az, ami taszít.

Ahhoz, hogy ezekre rájöjjek, számos negatív tapasztalás kellett. Belementem a rosszba, ártottam a lelkemnek, mert úgy gondoltam a felejtés eszköze csak káros lehet magamra nézve.

Nem a fájdalom okát akartam kezelni, csak a tüneteit enyhíteni.

Ebből adódóan azonban megvilágosodtam és most már ki merek állni amellett, amit igazán szeretnék.

Biztonságra vágyom.

Tiszteletre.

Törődésre.

Szeretetre.

Akármerre nézek, mindenhol mások boldogságába ütközöm.

És őszintén szólva ez az egész jelenség engem teljességgel megrémiszt.

Úgy érzem magam mintha el akarna nyelni a feketeség.

Mintha én lennék az egyetlen ember, aki nem találja.

Odaadsz mindent valakinek, rábízod szinte az életed és van, hogy az sem elég. 

A legrosszabb az egészben pedig az, hogy ezek után is azon gondolkodsz, vajon mi többet adhatnál még...

A válasz pedig egyszerű: magadból semmit.

Mert nincs már több.

Nehéz megbirkózni a ténnyel, miszerint bármit is teszel, kevés leszel.

És még a végén neked kell meghunyászkodva bocsánatért esedezned, amiért te valami többre vágysz.

Miért van az, hogy a mai világban az emberek félnek az elköteleződéstől?

Miért akar mindenki nagy kanállal habzsolni? 

Csináltam én is, nem sokáig bírtam.

Belefáradtam.

Semmit nem tudott hozzáadni az életemhez. Nem voltam boldog, még csak elégedett sem.

Akkor meg minek?!

Fájdalmas a tény, de valószínűleg lassan ideje lenne elfogadni.

A csalódás az életünk része, nem létezik igaz szerelem, sem életre szóló barátságok.

Az életünk egy kirakat.

Ami számít az a felszín, az énkép, na meg a mobilnet.

Happily Ever After

Tovább

Képzelt levél a szerelemhez

Ahhoz az álnok fajtához.

Amelyik felemészt.

,,Tudom, hogy nem biztos, hogy célba ér ez az üzenet vagy ha mégis, akkor sem valószínű, hogy oda talál majd, ahova kellene neki...

Mégis vagyok olyan hülye és megpróbálom. Mert úgyis mindegy.

Nem tudok már semmit sem rólad, bár sejtem, hogy ugyanúgy éled a mindennapjaid, mint eddig. Nem érint rosszul egy pillanatra sem az, ami engem felemészt.

Mert vagy nem fogod fel vagy szimplán nem érdekel.

Tudom, hogy semmi voltam neked. Csak egy behúzandó strigula. 

Nem is vártam tőled többet. Mert tudtam ki az, akire vágysz és nagyon jól tudtam azt is, hogy én sosem lehetek ő...

Éreztem párszor, hogy fáj neked. 

A reménytelenség. 

Meg egy kicsit a magány. 

A viszonzatlan ragaszkodás.

Tudod nem csak te érzel így. Nem csak te vagy ezen a világon. Léteznek emberek rajtad kívül is. Akiket az egyszerű közönyöddel lehet nem is bántasz annyira, mint azzal, ha először közel engeded őket magadhoz, majd egyik pillanatról a másikra lököd őket el, mintha nem is számítottak volna. Mert nem is számítottak. 

Nem is számítottam.

Nekem is vannak érzéseim, van lelkem. Vannak sérelmeim, meg korlátaim. Engem is bántottak már meg, engem is utasítottak vissza. Nem te voltál az első, valószínűleg nem is az utolsó.

Én én is azt teszem, amit te. Önzök és kizárom az embereket, mert abban bízom többet nem kell átélnem majd még egyszer ugyanezt.

Nem voltunk barátok, a végén még csak ismeretlen ismerősök sem nagyon. Mégis azt hittem, azért bízhatok benned. Rád bízhatom magamat is egy kicsit.

Tudtad, hogy nekem ez nem olyasvalami, amit bárkivel, bárhol, bármikor... de aztán olyanná tettél, aki mégis. Mert nem akarok rád gondolni többet... 

Csak sajnos ez nem ilyen egyszerű.

Tudtad, hogy többet érzek, ki tudja mióta, de belementél, mert nem tudtad megállni, hogy ne használd ki a gyengeségem. 

Azt is tudtad, hogy ezt követi majd a "sohatöbbet" és a "viszontnemlátásra", de annyit nem jelentettem neked, hogy ezt magadtól közöld.

Esetleg szemtől szembe.

Valószínűleg ez összetör abban a pillanatban, olyannyira, hogy nem is tudtad volna a helyén kezelni. De van, hogy néha felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért. Akármennyire is kellemetlen. 

Ez lett volna a minimum. Nem egy elfelejtett, személytelen facebook üzenet. 

Ha ezt megkaptam volna, talán nem érezném most ennyire értéktelennek és kihasználtnak magam.

Talán fel tudnék kelni anélkül, hogy magamban keresném a hibát meg a válaszokat. Akkor talán el tudnám engedni ezt az egészet. Tovább tudnék lépni.

A naivitásomra nincs ellenszer, valószínűleg rád se nagyon... Majd az idő elfeledteti velem ezt a rosszat is.

Mindennek ellenére nem bántam meg semmit, ami megtörtént. De ha újra kezdhetném, mindent másként csinálnék. 

Legfőképpen megtanulnám kizárni az érzelmeket. 

Nem engednélek közel.

Igazad volt, mikor azt állítottad, hogy nem ismerlek. 

Sosem gondoltam volna, hogy így elbánsz majd velem..."

És ezzel elérkezett a búcsú ideje.

Itt az ideje elengedni őt.
És vele együtt minden fájdalmat.

,,Kívánom, hogy legyél igazán boldog."

Peace Out

Tovább

Titkos ajtó - Chapter 6: Csók

Vagy most, vagy később, de találkozunk!

Sose hagytam még cserben, ki épp rám szorult,

S megtapasztalod, hogy magam vagyok a csók!

Vagy most, vagy máskor, de találkozunk!

Hiszen énhozzám fut rázós és sima út,

Ha napfény ragyog, ha a szmog körbefog, mind én vagyok!

És a holdfény fakul, száraz kortyot nyelsz,

Szíved ugrál vadul, élsz, bár hálómban vergődve egy év egy perc.

Ám a pókcsók felold, terhed szárnnyá lesz,

Ez a csók gyógyít, szabaddá tesz.

S ha ezt, ha azt mélyen megszereted,

S a szívedben tesz-vesz a szent szeretet,

Az a csúcsokra hajt, de ha már fölemelt, elejt.

Így-úgy, de mindenki oly helyre jut,

Hova indult, de honnan már nincs visszaút,

S keserű lesz az édes, és rosszak a jók, megvált e csók.

S bár a holdfény fakul, száraz kortyot nyelsz,

Szíved ugrál vadul, élsz, bár hálómban vergődve egy év egy perc.

Ám a pókcsók felold, terhed szárnnyá lesz,

Ez a csók, mi felold, csak a csók, nem is kell, hogy szeress.

Mert nálam nagyobb mazochistát a világon nem találsz máshol.

Titkos ajtó - Chapter 6: Csók

Csókokat adunk, csókokat kapunk, osztogatjuk szabadon, mint tüsszentéssel a náthát.

Kíváncsiságból, szimpátiából, szenvedélyből, szeretetből.

A jelentőseket pedig elraktározzuk úgy ahogy vannak, mindenestől.

***

Annyiszor töprengtem azon korábban, milyen is lenne megcsókolni őt.
Tolakodó lenne vagy törődő? 

És én... tapogatózó lennék vagy mohó?

Jelentene valamit? 

Neki is?

Akárhányszor is gondolkodtam ezen, sosem kezeltem valóságként, csak egyfajta elrugaszkodott agyszüleményként, ami sosem történik majd meg úgysem... mert nem történt közöttünk semmi komoly sosem.

Beszélgettünk, kerestük egymás tekintetét, éreztük a másik jelenlétét.

De a testiség minden formája csak illúzió volt.

Alig 3 hónapja történt.

Találkoztunk.

Csak úgy hirtelen felindulásból. A semmiből jött az egész.

Korábban nem volt példa még csak hasonlóra sem.

Nem voltak reményeim, meg nagy elvárásaim. Úgy kezeltem a helyzetet, mint mikor két haver összefut egy este, múlatni az időt.

Nem izzadt a tenyerem, nem izgultam.

Nem röpködtek pillangók a gyomromban. Nem féltem attól mi lesz, ha kínosan alakul az este.

Csak vele akartam lenni.  Mert állandó jelleggel vonzott a jelenléte.

Ittunk. Beszélgettünk. És még többet ittunk.

Összemosódott minden körülöttünk. Mi pedig szép lassan a massza részévé váltunk.

Egyszer megkérdezte csak úgy a semmiből: ,,Megcsókolnál engem?"
Akkor elhessegettem a gondolatot. Nem akartam válaszolni, mert tudtam az hova vezet.
Az visszafordíthatatlanul megváltoztatta volna a viszonyunkat.

***

Önsajnálatra hajlamos, pesszimista ember vagyok, számos elkeseredett, negatív gondolattal, amit gondolkodás nélkül osztottam meg vele.

És az egyik ilyen kifakadós pillanat után nézett mélyen a szemembe, majd súgta a levegőbe, mintegy saját magának: ,,Nem bìrom tovább!"

Hiába láttam ahogyan egyre közelebb hajol, éreztem ahogyan egyre inkább ugyanazon a levegőn osztozunk... még akkor sem hittem el, mikor már éreztem az ajkait az enyémeken...

... hogy most végre megcsókolt.

Tényleg megtette.

Nem emlékszem arra, hogy mi járt a fejemben. Hogy volt-e ott egyáltalán valami.

Hiszen teljesen letaglózott. 

Nem értettem. 

Hitetlenkedtem.

Aztán mikor végre felfogtam mi is történik... ott vesztem el először. 

De úgy teljesen.

Feleszméltem, majd óvatosan visszacsókoltam.

Annyira ártatlan volt az egész. Az a bizonyos első. Mikor még csak a tapogatózásról, meg az ismerkedésről szól az egész. 

Keresitek az átléphető határokat.

Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, nem tudtam mit kezdeni a belülről szétfeszítő izgalommal.

Csak magamba akartam szippantani a pillanatot, ugyanúgy, mint ahogyan a pillanat szippantott magába engem... nem is emlékeztem mikor történt utoljára olyan, hogy valaki olyan csókolt volna meg, akihez érzelmek fűztek. 

Akinek nem csak a külseje, hanem a személyisége is ugyanolyan erősen vonzott magához.

Bármennyire is próbáltam, nem sikerült visszaemlékeznem.

Ahogyan egyre mélyebben magával ragadott minket az éjjel, egyre bátrabban fedeztük fel egymást.

Nem csak testileg, lelkileg is.

Mindig imádtam ahogyan mesélt. 

Komolytalan dolgokról, meg komolyabbakról... közben én hozzábújtam, ő meg átölelt. Megpuszilta a fejem búbját. Én meg játszottam a kezével.

Olyan természetes volt az egész.

Biztatott. Próbált jobb belátásra bírni. Hajtott, hogy menjek a vágyaim után. Hogy ne hagyjam, hogy elvegyék tőlem azokat az álmokat, amik eddig motiváltak. 
Mintha érdekelte volna, mi van ott legbelül.

Rosszul éreztem magam. Annyira váratlanul ért az esti kiruccanásunk, hogy semmi időt nem fordítottam a megjelenésemre. Ő mégis azt mondta: Nem számít, hogyan nézek ki. Attól még én vagyok.

Elhittem.
Honnan tudhattam volna, hogy ez is csak a játék része?

Együtt voltunk hajnalig. És egyre mélyebbre és mélyebbre rántottuk egymást.

Úgy értünk egymáshoz, mint akik ezer éve ismerik egymást.
És vágyakoztunk a másik után, mintha az tiltva lett volna.

Pedig szabad volt minden. A rossz időzítés ellenére is.

A búcsú közeledtével már eltűntek a határok. Átadtuk magunkat az érzésnek. A szenvedélynek.

Hagytam volna neki bármit. 

Mert mindig saját magam elé helyeztem az ő igényeit.
Az ő vágyait.
Az ő boldogságát.

Ha másról lett volna szó, semmi sem történt volna.
De ezt persze ő honnan is tudhatná?

***

A kocsmában, záróra után, véget ért a kalandozás. Mikor onnan kiléptünk, újra a valóság ölelt minket körbe. Haladtunk egymás mellett. De nem repkedtek a szikrák. Nem voltak ölelő karok. Nem volt ott semmi, csak a bizonytalanság.

Meg egy félszeg mosoly a villamosmegállóban. 

Mikor hazafelé tartottam rám írt. Hogy vigyázzak magamra.

Én akkor még tényleg azt hittem, hogy törődik velem. 

Hogy tisztel.

Hogy jelentek neki valamit.

Hogy ebből valami komoly is lehet.

Hogy lehettem ennyire nevetségesen és undorítóan naiv?

Folytatása következik...

Peace Out

Tovább